Fordítva: Mindent át kell írni!

Mindent át kell írni!

George Monbiot cikke 2017. november 22-én jelent meg a Guardianban.

A gazdasági növekedés mindent elpusztít. Nem megoldás, ha csak zöldítünk rajta - egy új rendszerre van szükség.

   Mindenki mindent akar - hogy is működhetne ez? A gazdasági növekedés ígérete, hogy a szegények úgy élhetnek majd, mint a gazdagok, a gazdagok pedig mint az oligarchák. De máris a végsőkig kihasználjuk a bolygón rendelkezésre álló erőforrásokat. Klímaváltozás, talajpusztulás, fajok és élőhelyek eltűnése, tengernyi műanyaghulladék, rovarmageddon : mindezt a fogyasztásunk idézi elő. A kis személyes luxusunk ígérete nem valósítható meg: ehhez egyszerűen nincs elég anyag, nincs elég élettér.

   De a növekedés, az persze nem állhat meg! Ez az általános politikai szlogen. Ehhez kell igazítani az igényeinket! Persze a szabad választás nevében, miközben a marketingszakemberek a legfrissebb neurológiai kutatásokat használják fel, hogyan tudnak legjobban befolyásolni. Azokat, akik ellenállást mutatnak, a média segítségével el kell hallgattatni, ahogy pl. a "Szép új világban"  teszik ezt. Minden egyes új generációval növekszik a normálisnak elfogadott fogyasztás mértéke. Harminc évvel ezelőtt nevetségesnek számított palackozott vizet venni ott, ahol a csapvíz elég tiszta volt. Ma világszerte percenként milliószámra használunk pet palackokat. 

   Már minden péntek Fekete Péntek, és minden karácsony egyre inkább egy csiricsáré fesztiválja a pusztításnak. A hószauna, a hordozható dinnyehűtő, és a kutyáknak való okostelefon, valamint egyéb hasonló termékek mellett, melyek arra hivatottak, hogy kitöltsék az űrt az életünkben, az én személyes #extrémcivilizáció díjam a palacsintarobot kapja. Ez egy palacsintatésztával tölthető 3D nyomtató, amivel minden reggel ehetsz egy Mona Lisát, egy Tadzs Mahalt, vagy akár a kutyád seggéről készített rajzot. Valójában egy csomó helyet elfoglal a konyhában, míg rá nem jössz, hogy nem is akkora móka az egész. Effajta szemetek előállítása miatt tesszük tönkre az élő rendszereket, és ezzel együtt a túlélési esélyeinket is. Mindettől meg kéne végre szabadulni! 

   Azzal az ígérettel próbálnak leginkább kampányolni, hogy az úgynevezett "zöld fogyasztással" kibékíthetjük a vég nélküli fejlődést és az ökoszisztéma túlélését. De egy sor kutatás létezik már, aminek eredménye az lett, hogy nincs jelentős különbség azok ökolábnyoma közt, akik tudatosan próbálnak fogyasztani, és azoké közt, akiket ez nem érdekel. Egy frissebb cikk szerint, amely az Environment and Behaviour című folyóiratban jelent meg, azok, akik magukat tudatos fogyasztóként aposztrofálják akár több energiát is használnak, azaz nagyobb ökolábnyommal rendelkeznek, mint azok a fogyasztók, akik nem vallják magukat tudatosnak. 

   Mi az oka?
   Egyszerű: a környezettudatosság általában a gazdagabb rétegekre jellemző. Nem a hozzáállásunktól függ a bolygóra gyakorolt befolyásunk, hanem a jövedelmünktől. Minél tehetősebbek vagyunk, annál nagyobb a lábnyomunk, függetlenül a jó szándékainktól. Akik magukat "zöld fogyasztóként" látják - a kutatás szerint - "főleg olyan cselekedetekre fókuszálnak, amik relatíve kis különbséget tudnak csak produkálni." 

   Ismerek aggályosan szelektívező és hulladékkerülő embereket, akik nem használnak műanyag szatyrot, pontosan kimérik, mennyi vizet forralnak egy csésze teához, aztán elmennek a Karib tengerre nyaralni és ezzel százszorosan semmissé teszik az eddigi erőfeszítéseiket. Már-már kialakult egy hitrendszer, hogy a szelektívezéssel ki lehet váltani a jogot a távoli utazásokhoz, mivel meggyőzik magukat, hogy ők már "zöldre váltottak", és nem kell törődniük a nagyobb ökolábnyommal járó tevékenységeikkel.    

   Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kellene megpróbálni minden lehetséges módot, hogy csökkentsük a káros hatásunkat, csak éppen tudatában kellene lennünk a határoknak, amit egyéni akcióinkkal elérhetünk! Ha a rendszeren belül mozgunk, magát a rendszert sosem változtatjuk meg, márpedig erre lenne szükség. 

   Egy Oxfam kutatás arra mutat rá, hogy a világ legtehetősebb 1%-a (pl. ha valakinek a UK-ben egy kétszemélyes háztartásra évi 70.000 Font jut, máris ide tartozik) körülbelül 175-ször annyi CO2 kibocsájtást generál, mint a világ legszegényebb 10%-a. Namost hogy is képzelhetjük el, hogy egy olyan világban, amikor mindenki folytonosan magasabb vagyoni státuszra áhítozik, elkerülhető lenne az, hogy a Földet magát közben ne változtassuk halálzónává? 

   Vannak persze közgazdászok, akik igyekeznek bizonygatni, hogy a növekedést egyre inkább függetleníteni lehet az anyagi erőforrások felhasználásától. Namost, ez szépen hangzik, de hol is tartunk ebben? 

   A Plos One tudományos folyóiratban megjelent egy tanulmány, mely szerint egyes országokban ugyan viszonylagos függetlenedés megfigyelhető, "az elmúlt 50 évben nem érte el egy ország sem a teljes függetlenedést." Tehát a GDP egy egységnyi hozadéka az idők során kis mértékben kevesebb nyersanyag- és energiafelhasználással járhat, de mivel a növekedés sokkal nagyobb arányú, mint ez a kis hatékonysági mutató, így a bruttó felhasznált nyersanyagmennyiség folyamatosan növekszik. Még ennél is fontosabb, hogy az elsődleges nyersanyagoktól való függetlenedés realtív határai is igencsak végesek, mivel valamilyen szinten mindig szükségünk lesz fizikai termelésre. 

   Az általánosan vett éves 3%-os gazdasági növekedés a világgazdaság összméretét 24 évente megduplázza. Ez az oka, hogy az ökológiai krízis ilyen szinten láthatóvá vált számunkra. És mégis, mintha a terv változatlan lenne, azaz senki nem aggódna, hogy talán nem kéne újra és újra duplázni! Mi, akik egyáltalán törődünk a Föld állapotával, gyakran úgy képzeljük, hogy az általános emberi ostobaság ellen, valamint persze kormányok és nagyvállalatok ellen kell harcolnunk. De ezek mind csak oldalhajtásai már a probléma törzsének: vég nélküléli növekedésre alapozott rendszer, egy olyan bolygón, ami ugye nem növekszik. 

   Azok, akik ezen rendszer létjogosultságát védik, azt szokták hajtogatni, hogy a gazdasági növekedés a szegénység felszámolásának eszköze. De egy tanulmány a World Economic Review oldalán kimutatta, hogy a világ szegényebbik 60%-a csupán 5%-ához jut hozzá a mindenkori növekedés által generált plusszbevételnek. Lefordítva: 111$ növekedésre van szükség ahhoz, hogy 1$ összeggel hozzájáruljunk a szegénység felszámolásához. Ez a jelenlegi gazdasági trendeket figyelembe véve azt jelentené, hogy 200 évbe telne, hogy biztosítsuk a napi 5$-os jövedelmet mindenki számára, ám ekkorra már a világátlag elérné az évi 1 millió dolláros bevételt, és a világgazdaság mérete a mainak 175-szöröse lenne! Látható, hogy ez nem a legjobb képlet a szegénység enyhítéséhez! Ez a képlet inkább arra való, hogy mindent és mindenkit tönkretegyen! 

   Ha azt halljuk ma, hogy valami gazdaságilag magyarázható, az sajnos azt jelenti: józan ésszel nem magyarázható.
   Azok az "értelmes" emberek, akik a központi bankokat és egyéb óriási pénzügyi intézményeket vezetnek, és akik a vég nélküli fogyasztásösztönző programokat normálisnak, sőt szükségesnek tartják, valójában ámokfutók és elmebetegek. Ők azok, akik porrá zúzzák az élhető környezetet, csökkentik a következő generációk túlélési esélyét, csak hogy fenntartsanak egy számadatokból álló egyenleget, amelynek egyre kevesebb és kevesebb köze van az általános jóllétünkhöz. 

   A "zöld fogyasztás", az anyagi erőforrásoktól való függetlenedés, a fenntartható növekedés: mind illúzió, amit arra találtak ki, hogy egy katasztrófa felé vezető rendszert próbáljanak rejtegetni. A mostani rendszerben a vagyoni kisebbség fényűzését a többség életterének elszennyezésével teremtjük meg, de ez a szenny végül mindenkit el fog borítani. Ebben a modellben a luxus és a nélkülözés ugyanannak a szörnyetegnek két feje.

   Tehát új modellre, másik rendszerre van szükségünk, melyet nem pénzügyi számadatok, hanem valós fizikai korlátok szabályoznak, és a fizikai jelenségeken keresztül ítéljük meg a fenntarthatóságát is. Olyan modellre lenne szükség, melyben a növekedés felesleges, melyben a közösség általános jólléte az egyének józan mértékletességével párosul. És még azelőtt el kéne kezdeni ezt kiépíteni, mielőtt egy katasztrófa kényszerít majd rá.

Fordítva: Jedediah Purdy: Paleo politika

   Elpepecseltem ezzel a cikkel pár napig, miután az eredetit megosztottam a (M)érték csoportban. Egyik ok, hogy nem túl könnyű fordítani, utána is kellett néznem, bár mondjuk nyilván nem tudtam elolvasni  James C. Scott könyvét de legalább két előadását meghallgattam, és azok alapján lett teljesebb a kép, vajon a cikk írója mire utal néha.

   Volt, hogy kifejezetten úgy éreztem, jobb ha szabadabban fordítok, kicsit többet teszek bele, érthetőbb lesz talán. Pl. a halványszürkével kiemelt, dőlt betűs rész így hosszabb lett magyarul, mint az angol, mivel pl. Helena Norberg-Hodge ladakhi példáját, vagy a Jared Diamondnál előforduló új-guineai példákat is belevontam ebbe a részbe. Bocs, okoskodok, tudom ;)

   A könyv címe - szerintem - egy összetett metafora, és úgy látom, még magyarul nem jelent meg. A grain (gabona)szem, de egyben lehet pl. szemcsézettség is, egy reszelő, maró, őrlő felületen, akár egy malomkőén, akár egy flexkorongon. Against: szemben. A gabonával szemben (ellene érvelve, vagy csak ellenpéldát nyújtva), vagy a felülettel szemben, kb. mint "szemben az árral"? Maga az egész kifejezés pedig arra utal, hogy valami kilóg a sorból, nem elfogadott, nem megfelelő. Inkább nem fordítom le.

   Amire gondolhatnak egyesek, hogy azért erőltetem a témát magát, mert valami anakronisztikus elvágyódásom van vadászgatós, prémekbe öltözős, sámándobolós társadalmi berendezkedések felé, holott ez egyáltalán nem így van! Sőt! Magát az államot is nagyon hasznos "találmánynak" tartom, vagy inkább tartanám, míg pl. a cikk nagy része ez ellen beszél. Az utolsó mondat mondjuk szerintem épp arról szól, használjuk végre valami jóra is, azaz a benne rejlő potenciált (törvények, ellenőrzés, stb.) ne arra használjuk, hogy az elit számára segítünk még több javat összehordani és még hatalmasabbá tenni őket, hanem pont fordítva! Vegyük kézbe a hatalmat és használjuk a rendszert arra, hogy elvesz onnan, ahol több van, és kiosztja ott, ahol kevesebb. 
   Ez természetesebbnek tűnik, nem?
   A kapitalizmus jelentése mi is magyarul? Tőkés? Ja, egyik jelentése a "capital" szónak a tőke. Másik a fej-szerű, a fő! A capitol fővárost jelent, ugye? A kapitalizmus a centralizáció formája: elszívja az erőforrásokat a peremekről, és koncentrálja a központban. A fővárosban. A fejben. Olyan ez, mintha az emberi testet egy szolgának tartanánk, ami a fejet (caput) tartja életben. Így van ez? Hát nem.  (Okés, talán extrém esetekben, mint Stephen Hawking, akinek olyan értékes feje van, hogy érdemes a többi testi funkciói elvesztése után is életben tartani, de ez a kirívó példa.)
   És ha itt megállhatok egy szóra még: a kommunizumus NEM a kapitalizmus ellentétpárja ebből a szempontból! A kommunizmus ugyanígy lehet nagyon durván centralizált, és hatalmaskodó diktátorok épp úgy élősködnek a rendszeren. A kapitalizmus ellentéte inkább a lokalizáció, abból a szempontból, hogy vízfejűség helyett sok kis autonóm sejt látja el magát, és alkalmi csereviszonyaik rugalmasan változhatnak, nem egy központi döntéshozó szerv kényszerít rájuk szabványokat.
   A magántulajdont senki nem akarja megkérdőjelezni, de a közösségi tulajdon is épp olyan szent kéne legyen, főleg ami valóban közkincs, azaz a tiszta víz, levegő, élő talaj, stb.! Ezt tilos lenne "számosítani" egy központosított gazdaságra épülő rendszerben! Ez maga a barbárság, nem a civilizáció.
    Szóval ezzel a szemmel érdemes elolvasni a cikket: mit is nevezünk civilizáltnak, fejlettnek, haladónak? És miért? És mióta?! Pár ezer éve? A 40-50.000 éves történelemből miért fordítunk aránytalanul nagy részt az utolsó 5000 évnek, azon belül is megint aránytalanul nagy részt az ipari forradalom óta eltelt időszaknak, és persze a fehér, keresztény (újabban akár lehet szekuláris is) narratívának?

   Kérdések, kérdések!
   Ezt hiányolom szinte mindenhol: készpénz amit 1-2 "tudományos" cikk ír a marhahúsról, és juhéj, vegán leszek és én vagyok a király! Hallom milyen rossz a szén és a kőolaj, hát elkezdek csillogó szemmel szolárpanel reklámokat tolni, mert az csak jobb lehet! Olvasok egy Földes András cikket az Indexen és elhiszem egyből, hogy az EU a lehető legfaszább intézmény, és a Brexit pl. a legjobb példa arra, hogy csak maradi paraszt lehet az, aki a szétesését jobbnak tartaná... stb.
   Szóval, vagyunk annyira felnőttek, hogy képesek vagyunk megkérdezni magunktól a következőt:
    Lehet új narratívára lenne szükségünk, ahhoz, hogy jobban megértsük a világunk hogy alakult ki, és merre mehet tovább?!
    
....................................................................

Eredeti cikk: ITT

   Paleo Politika

   Mi vitte rá az ősi vadász-gyűjtögetőket, hogy a civilizációért feladják a szabadságuk?


   Négy évvel azelőtt, mielőtt az első világháborúban egymásnak estek Európa birodalmai, az  Encyclopaedia Britannica  beláthatatlan időre békét és jólétet jósolt. A birodalmi önbizalom csúcspontján kiadott kötetben a "civilzáció" bejegyzés különösen optimista hangvételű volt. Ahogy a szerkesztők látták, a technológiai fejlettségnek és a morális megvilágosodásnak köszönhetően az egyre inkább összekapcsolódó világ mérföldes léptekkel halad egy olyan korszak felé, amelyet a "kozmoplita ember korának" nevezhetünk. Az emberé, aki egyenlőségre alapozott globális társadalomban élvezheti a szabadságot és kikapcsolódást. "Amikor elérjük ezen idea megvalósulását - írja az Enciklopédia - az emberiség újra egyetlen nagy családdá áll össze, épp mint hajdanán, amikor őseink ráléptek a fejlődés ösvényére."

   Hosszú, évezredekben mérhető, ámde egyenes ösvénynek gondolták ezt.
Az Enciklopédia egy hosszú utazásra hívta az olvasókat a világtörténelem állomásain át, kezdve "az elvadult lét alsóbb szintjeivel", amikor a vadász-gyűjtögetők felfedezték a tűz használatát; "a barbárság középső szakaszán" át, amikor a vadászok állatokat háziasítva pásztornépekké váltak; az írástudás hajnaláig, amikor az emberiség "kinőtt a barbárság állapotából." Az úton az ember megtanult gabonát termeszteni, és ez vezetett a felismerésig, hogy "egy tartós menedék értékes lehet", mivel a gazdáknak a vetés közelében kellett maradni, hogy gondozzák, majd betakarítsák a termést. Mihelyt letelepedtek, "természetes következményként politikai rendszerek alakultak ki", a magántulajdon és a nemzeti identitás fogalmaival párhuzamosan. Innen már csak egy ugrás volt - legalábbis az Edward-korabeli perspektívából - az ipari forradalom és a szabad kereskedelem megjelenése. Néhány szerencsétlen nép, akár egész kontinensek, mint pl. Észak Amerika és Ausztrália őslakosai, lekéste ugyan a Haladás vonatát, és később kedves gyarmatosítóknak kellett felsegíteniük őket, de a vonat végig egy sínen, egy irányba haladt, és senki nem akart volna önként nemet mondani a felszállásra.

   Manapság persze büszkén hangoztatjuk, hogy ilyen lekezelő mitológiákon már túlléptünk. De James C. Scott, egy neves politológus mégsem annyira biztos ebben. "Against the Grain"  c. könyvében azt állítja, még mindig úgy tekintünk a világra, mint annak gyümölcsére, hogy fokozatosan és megkérdőjelezhetetlenül fejlesztettük azt háziasítással, köztörvényekkel, az írástudás elterjesztésével és a megélhetési módozatok fejlesztésével. Bár korholjuk a görögöket a rabszolgatartás miatt, és a rómaiakat a hódító háborúik miatt, de a történetünkre mégis úgy tekintünk mintha velük kezdődne, illetve elődeikkel Mezopotámiában (a mai Irak területe), amikor is intelligensebb ősemberek először kezdtek sorokban magot vetni, vályogfalakat emelni, és rovásjeleket vésni agyagtáblákra. A kollektív tudatalattink szerint azok leszármazottai vagyunk, akik mindenáron le akartak telepedni.

   Scott viszont azt veti fel, hogy épp ennek az ellentéte az igazság. Mit szólnánk ahhoz, hogy a civilizáció megjelenése nem áldás volt az emberiség számára, hanem katasztrófa? : egészségünk, biztonságunk, szabadságunk, és a természeti környezet szempontjából is. Mi lenne, ha az első városkra úgy tekintenénk, mint arra kifejlesztett hatalmas létesítményekre, hogy egy kis létszámú, kapzsi elit kihasználhassa a tömegeket? Milyen lehetőségeket rejthetne egy olyan felfedezés, ami azon alapulna, hogy az eredetünket egy másik fajta őshöz kapcsolnánk? 

   Sokoldalú munkásságának során Scott számos módot talált rá, hogy megkérdőjelezzen struktúrákat, melyek az elit érdekeit szolgálják.  Írt egy klasszikusnak számító tanulmányt a paraszti ellenállásról, "A szegények fegyverei" címmmel, és egy másikat a falusi életforma "morális gazdaságáról", amiben a szomszédok olyan értékrendet hoznak létre, melyet nem az államtól, és nem is a piactól tesznek függővé. "Az állam szemével" c. könyvében azt fejti ki, hogy erőltet rá a modern állam sematikus világnézeti modelleket az állampolgárokra. Ahhoz, hogy egy területet és lakóit igazgassa, az államnak sztenderdizálnia kell a valóságot, mérhetővé és átválthatóvá kell tennie, azzal hogy van egy tulajdonjogi rendszer, egy elfogadott csereeszköz, egy névadási rendszer, ami a bürokráciát segíti, hogy számon tartsanak (családnév és utónév), stb. Amit nem tudsz megmérni és ellenőrizni, azt nem tudod uralni, ezért a világnak rendszerezés és szabályozás kell. Ez a törekvés aztán egy adminisztráció-mániához vezethet. Az adminisztráció bürokratikus modelljei - pl. Le Corbusier víziója Brasilia utcáiról, a porosz rendszerű állami mezőgazdaság, vagy a szovjet kollektivizmus - mind erőszakosan hengerelték le azt a komplexitást, ami a valódi életet jellemzi. Ilyen irányítási rendszerek nemhogy zsarnokiak, de ironikus módon törékenyek is lehetnek, mivel az állam szemellenzős látásmódja egy óvatlanul masírozó óriást kreál belőlük.

   Scott 2009-es könyve, "A kormányzatmentesség művészete" Dél-Kelet Ázsia azon magashegyi régióit vizsgálja, melyek szinte a mai napig elkerülték a gyarmatosító törekvéseket. Míg a gyarmati viszonyokról, birodalmakról szóló értekezések nagy része azt emeli ki, hogy a központi, domináns hatalom terjeszkedik és közben folyamatosan bebiztosítja magát, Scott inkább azon területekkel foglalkozik, ahol az emberek megőrizték a függetlenségüket. Ez pedig azért sikerült, mivel magasan fekvő völgyekben éltek, vagy nem telepedtek le tartósan, és olyan megélhetési forrásaik voltak, melyeket nehéz nyilvántartani, és megadóztatni. ***A hegylakók szemszögéből a gyarmatosítók birodalma, ahogy körbeöleli a területeiket, nem más, mint elveszett emberek országa.  Az olvasó néha úgy érezheti, mintha fantasy regényt tartana a kezében, de ez itt nem elmarasztaló kritika, hanem abból fakad, hogy Scott színesen ábrázolja: a világ tele van többféle életmóddal, több történettel, és vannak minden kliséből kilógó hősök és gonoszok is, akikkel a történelemórán valószínűleg sosem találkoztunk. Bár az "Against the Grain" nem egy terjedelmes mű, mégis egyfajta summázása Scott eddigi munkásságának. Újraalapozza a történelem vásznát, azzal, hogy az eredetet az államszervezetek kialakulásán keresztül mutatja be.

   Scott állítása szerint az emberiség fejlődésének hagyományosan elfogadott története hibás kronológián alapul. Látható, hogy maga a gabonatermesztés - amit gyakran kritikus lépcsőnek tartanak a vándorló életmód és a letelepedett civilizációk között - nem feltétlenül eredményezte, hogy az emberek letelepedjenek és nagy lélekszámú településeket hozzanak létre. A régészeti kutatások legfrissebb eredményei szerint az emberiség évszázadokon, akár ezer éven keresztül is vetett és aratott gabonát, mint étrendkiegészítő forrás, anélkül, hogy felhagytak volna a vándorlással és városokat alapítottak volna. És az ellenkezőjére is van példa: olyan városok is kialakultak, ahol a gabonának nem volt jelentősége. Ezek ökológiailag rendkívüli változatossággal rendelkező területek voltak, főleg árterületek, és a nagy csoportban vándorló madarak és emlősök útvonalának kereszteződései, ahol a gyűjtögetés, halászat, és vadászat biztos megélhetést nyújtott minden évszakban. Ahogy John Quincy Adams fogalmazott egyik beszédében, ami ellent mond a hagyományos narratívának; "A gabonában semmi olyan nincs, amivel az emberiség lábát is a földhöz gyökereztetné."

   A gabona persze különleges, más okokból. Könnyű szabványosítani: sorokban, vagy teraszokon művelni, majd felmérni, nyilvántartani a termést és hosszasan tárolni. Mindez ideálissá teszi abból a szempontból, hogy adót lehessen kivetni rá. A föld alatt termő zöldségekkel és gumós termésekkel ellentétben a gabona magasra nő, és kampányszerűen kell betakarítani, így a tisztviselők könnyebben felbecsülhetik az éves hozamot. És a természetben gyűjthető élelemforrásokkal ellentétben a gabona relatíve megbízhatóan felesleget biztosít, ami lehetőséget nyújt az uralkodó osztálynak arra, hogy megfelelően tervezett adóztatási rendszerrel mindig lecsípjenek valamit a földművelők munkájának gyümölcséből. Scott értelemezése szerint a gabona egy olyan termény, amin az állam rajta tudja tartani a szemét. Ha innen nézzük, az első igazi városok nem a fejlődés útján megtett nagy lépésnek számítanak, hanem a sanyargatás terén elért nagy ugrásnak, amikor az elit először dőlhetett kényelmesen hátra, miközben a világ első paraszti/jobbágyi osztályán élősködhetett. Ami pedig az írástudást, mint egy másik, széles körben civilizációteremtőnek tekintett találmányt illeti; első megjelenéseiben úgy néz ki nem másra szánták, mint egyfajta gabonanyilvántartó technológiának. Az irodalmi művek és továbbörökített emlékek az első hieroglifák vagy ábécék előtt is léteztek; például Homérosz eposzai a görögök "sötét korszakából", amikor még nem terjedt el az írástudás. Az írástudás mint főkönyv-nyilvántartás, hozzájárult a kizsákmányolás hatékonyabbá tételéhez.

   Scott narratívája mélyebbre vezet, mintha pusztán a kronológikus sorrenddel és a kezdetleges intézmények sötét oldalainak kiemelésével foglalkozna.  Véleménye szerint a városi élet rosszabb lehetett, mint a pásztorkodás, vagy a vadászó-gyűjtögető megélhetés. A városlakók ki voltak szolgáltatva a járványoknak. Az étrendjük kevésbé volt változatos, mint a városon kívül élőknek. Hacsak nem a kis számú uralkodóosztályhoz tartoztak, nagyon kevés szabadidejük volt, mivel élelmiszert kellett termeszteniük, nem csak saját túlélésük érdekében, de az uralkodóik ellátására is. Ezen kívül felszólíthatták őket falak, erődítmények és emlékművek építésére is. Ezzel szemben, a falakon kívül, egy szerencsés vadember, vagy barbár lehetett vadász hajnalban, pásztor vagy halász délután, és történeteket éneklő bárd az esti tüzek mellett. Városlakóvá válni nem volt más, mint beállni a világ első proletárjai közé.

   De akkor mégis miért ment volna bárki is a városokba élni? Ősi talajminták kutatása és klímarekonstrukciók alapján Scott arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül 5000 évvel ezelőtt  Mezopotámia termékeny árterületeit szárazságok súlytották, ami miatt a vadon elérhető élelmiszerforrások jelentősen megritkultak. Ez pedig azt jelentette, hogy a gyűjtögetés helyett az emberek egyre nagyobb része szorult rá a gabonára, ha biztos megélhetést akart. Amint a gabonához szükséges munkás réteg megszerveződött, könnyű volt a folytonos utánpótlást biztosítani a katonáskodó réteg segítségével, akik a legitim uralkodóosztály és a tömegek közt egy új kasztot képeztek. Vagy egyszrűen tömeges rabszolgaszerző hadjáratokat vezettek, és így biztosították a földműves réteget.  Maga a rabszolgaság nem számított új találmánynak, de a gabonafelesleget lefölöző rezsim lehetővé tette az új városi elitnek, hogy óriási méretekre növelje azt. Amint a civilizációnak nevezett elnyomó rendszert beüzemelték, önjáróvá is vált.

   Kivételek persze akadtak, mivel a városok időről időre sérülékenynek bizonyultak; az urbánus lét egyszerre volt masszívabb, de törékenyebb is azoknál a szétszórt, de változatosabb életmódoknál, amiket felváltott. A járványokon kívül ökológiai krízisek okozásában is az élen jártak, mint például a talaj sótartalmának fokozatos növekedése, a csatornák elzáródása a lerakódott üledék miatt, és számos egyéb veszély előidézése, ami a gabonatermesztést megnehezítette. És bár a városi uralkodóosztály rendelkezett a szervezett hadsereggel, gyakran könnyű célpontjaivá váltak a barbár betöréseknek. Sok virágzó civilizáció ért hirtelen véget a perifériákról belovagoló hordák miatt, vagy a kikötőikben megjelenő hódítókkal, akik kifosztottak, majd felgyújtottak mindent, amit találtak. 

   A kapuk alatt gyülekező barbárok karizmatikus figurák Scott könyvében. A szerveződési formáik sokkal egysíkúbbak és kötetlenebbek, és - a gabonával robotoló földművesekhez képest - szabadabbnak tűnnek.  Scott törekvéseinek egyike, hogy új megvilágításba helyezze a "gonosz testvért", amikor a történelmünket újraértelmezi. Ők itt a kiterjedt rokonság, akik városokon és birodalmakon kívül éltek, és a történetírás hajlamos arra, hogy megfeledkezzen róluk, mint említésre sem méltó hordákról. Teszi ezt épp azért, mivel nem szerveződtek államokba, a munkájuk eredményeként nem maradtak fenn monolitikus emlékművek, és a cselekedeteik lajstroma nem szerepel korabeli történetírók műveiben. Egyszerűen felélték a feleslegüket közös ünnepségek alkalmával, olyan táborhelyeken és falvakban, melyek lebomló anyagokból álltak, és nyomuk sem maradt pár generációval később. Ők nem hagytak hátra egy Ozimandiást.

   Ennek ellenére az Ozimandiásoknak fontosak voltak ők is! A barbárok hordái nem csak fenyegető ellenséget, de erőforrást is jelentett. Kereskedtek a városiakkal, olyan termékeket kínálva, amit nekik a természet nyújtott - mézet, prémeket és borostyánkövet -, és persze rabszolgákat és zsoldosokat is. (Gondoljunk csak a gallokra, akik rabszolgaként vagy dolgoztak, vagy az arénákban szórakoztatták a rómaiakat.) A modernitás kora előtt virágzó államok, Kínától Rómáig, mind egy időben léteztek virágzó barbár nemzetekkel, melyek be-betörtek a városokba, vagy kereskedtek velük, rabszolgákat biztosítottak. Amikor a városok hanyatlani kezdtek, az ott dolgozó legalsóbb munkásrétegből sokan dezertáltak és a barbárokhoz csapódtak. Az ilyen szökések lehetősége mintegy biztonsági szelep volt számukra. Amit mi még mindig civilizációnak nevezünk, mindig is zavarba ejtően bennsőséges kapcsolatban állt az általunk "barbárságnak" bélyegzett értékrenddel. Efelett könnyen szemet hunyunk, mivel még mindig magától értetődőnek vesszük a történeteket, melyeket a legelső civilizációk örökítettek ránk, és amik elhatárolják saját magukat a barbároktól.

   Scott tisztában van vele, hogy a megközelítése nem számít forradalminak. A világtörténelmet átfogóan tanulmányozó Jared Diamond már korábban írt arról, hogy a szélesebb rétegek számára csökkent az életminőség, amikor a mezőgazdaság felváltotta a vadászó-gyűjtögető életmódot. Yuval Noah Harari besztszellere, a különc, "mindennek története röviden stílusú"  Sapiens c. könyv ugyanezen oknál fogva "a történelem legnagyobb csalása" címkével jelöli a letelepedett mezőgazdaságra épülő társadalmi formát. Még Adam Smith is elismerte, hogy a vadász-gyűjtögetők között az egyenjogúság magasabb szinten állt, mint a letelepedett társadalmaknál, és úgy látta, az államformák azért alakultak ki, "hogy megvédjék a gazdagokat a szegényektől." A marxi narratívában is kiemelik az állam szerepét az uralkodó osztály általi kizsákmányoló rendszerekben, és ennek korai megfelelőjeként a rabszolgatartó társadalmakat úgy értelemezik, mint a munkások által termelt felesleg első kizsákmányolóit.

   Ami a mai történészeti hagyományokkal ellentétben újdonságnak számít Scottnál, az a barbárok megbecsült és központi helyre állítása. A közműveket építő, írott törvényeket alkotó, legkorábbi államok nem a világtörténelem origójának számítanak nála, ahogy akár Marxnál, akár a liberális történészeknél is jelen van ez a szemlélet. Ehelyett ezeket az államformákat trónbitorlóknak tekinti, akik egy korábbi - sokkal hosszabb, és bizonyos tekintetben gazdagabb -, szabadságra alapozott rendszert taszítottak a mélybe. Ezzel a szemlélettel klasszikus történetírók visszhangját hallatja: Tacitus is említi, hogy a barbár germánok erélyesebbek voltak, mint a rómaiak; az amerikaiak demokratikus gyökereiket gyakran az "angolszász" szabad erdő "intézményéből" származtatják, nem pedig mediterrán városállamoktól. Manapság pedig a paleo táplálkozás, valamint a szakállas, nomád vadak (a szabad nép) népszerűsége a Trónok Harcában azt sugallja, van bennünk is  bizonyos elvágyódás a nyers, barbár egészség és szabadság iránt.

   Scott elégikus stílusban fejezi be, azzal a felvetéssel, hogy a barbár népek aranykora végleg letűnt körülbelül 1600 körül. Ez nagyjából az az időszak, amikor a korai-modern államrendszerek kialakultak és a szuverenitásról jogi diskurzusok során kezdtek értekezni. A megmaradt barbárok azért is kezdtek eltűnni, mert beálltak a modern állam szolgálatába a határvidékeken (amíg egyáltalán léteztek határok, mivel a modern államok rohamosan terjeszkedtek): zsoldosai és rabszolgakereskedői lettek a rendszernek. Észak Amerikában, a történelem során először, a "határvidék" már nem a birodalmi civilizáció végállomása volt, mindinkább a (jogosan) vélelmezett előörse a formálódó világtörténelem-felfogásunknak. Egy teljes életstílus, amely lehetne életfontosságú alternatíva, mégis olyannyira jelentéktelenné tették, hogy csak egy bejegyzést érdemelel az Enciklopédiában. 


   Nem csak arról van szó, hogy maguk a barbárok eltűntek. Sokkal inkább arról, vajon mi, mennyire vagyunk foglyai és nem urai a világnak, amit építettünk? Az épített környezet olyan hatalmasra növekedett, hogy egy átlag ember testsúlyának minden kilójára körülbelül 60 tonna infrastruktúra jut: utak, épületek, csatornák és gázcsövek, intenzíven művelt talaj, stb. Ha mindez eltűnne, az világ népessége akár 10 milliónyira csökkenne, ami a Scott által bemutatott történelmi korok alatti átlag lehetett, de maximum 200 millió lehetne, ami időszámításunk kezdetekor lehetett. Mi a "művi környezet időszakának" gyermekei vagyunk, ami a csatorna- és falépítésekkel kezdődött. A Föld mára olyan mértékben átalakult, hogy a háziállataink 25-ször annyian vannak, mint a vadon élő szárazföldi emlősök.

   Mintha csak mi számítanánk igazán itt, és ami alatt azt értjük, "itt", az a közművesített és központosított rendszerek összessége a Földön. Azaz nincs igazából már más ezen kívül. És mindez ahhoz a kérdéshez vezet,  hogy lennénk képesek mi (a határainkon belül) túllépni a ránk örökített logikán, ami a kizsákmányolás hajtóereje, és mire elérnénk is erre a pontra, vajon mennyi marad a nem-emberi világból? Akárhogy is válaszolunk, politikai kivetülése lesz a megoldásnak, ami jobb esetben a világ újrateremtését fogja jelenteni, olyan formában ami lágyabb és befogadóbb a másféle életformák, rendszerek felé, hogy a változatosságot gazdagítsuk. Az állam, a központi szerveződés juttatott el minket idáig. Most rajtunk a sor, hogy ezt a hatékony gépezetet új célokra használjuk, melyek kiutat mutathatnak a jelenlegi állapotból.


***
Whereas most stories about empire tell how the dominant power expands and asserts itself, Scott emphasizes the places where people have retained their freedom by moving up mountain valleys, staying mobile, and practicing livelihoods that are hard to track or tax. 

..............................

Még egy kis utóirat, ha valaki eddig eljutott:

Érdemes belehallgatni legalább Scott előadásába 
Például kb. a 37. perctől kezdve: a "Ki is háziasított kit voltaképpen?" kérdés ;)
Olyan önteltek vagyunk mi emberek, pl. a kutyáról is azt hisszük, mi háziasítottuk őket, holott itt egy másik verzió:

Szóval az előadásban: a teljesen háziasított növény pl. azt jelenti: sokáig nem maradna fenn, emberi beavatkozások nélkül. De vajon mi terveztük erre? Minket szolgál mondjuk a paradicsom? Ami számára előkészítjük a megfelelő talajt, és kiirtjuk a vele versengő fajokat, tápoldatokkal és (egyes esetekben legalábbis) vegyszerekkel segítjük, hogy életben maradjon és segítünk neki szaporodni is. Nem úgy tűnik mindez, mintha mi szolgálnák a paradicsomot? 
Persze ez olyan 50-50 még mindig a kutyához képest, akik teljesen átvették az ember felett az uralmat: nagyon kis hányaduk végez effektíve munkát a "megélhetéséért", és rengeteget költenek az emberek úgy általában arra, hogy életben tartsák a kis kedvencüket jóval a természetes zenitjükön túl is, amikor "odakint" a falkában már rég elpusztultak volna.
Vagy pl. a tengerimalac, amit Dél-Amerikában úgy tartanak, mint mi a nyulat, azaz legalább ott is a kölcsönösség megvan: etetlek, majd te etetsz engem. Az európaiak vajon hányan kóstolnák meg egyáltalán, ha eléjük kerülne a tányéron? Nem sokan. Ez számomra így jön le: a tengerimalac az európaiakat sikeresen domesztikálta, a peruiakat még nem ;)
A házi nyúl is jelentős lépéseket tett már Európa-szerte, hiszen pl. a legtöbb ír nem enné meg semmi pénzért...

Másik rész kb. a 44. percnél:
Miért is van haszna a haszonállatnak? Egyáltalán?
Ez a téma nekem azért érdekes, mert gyakran belefutottam abba vegán érvelésbe, hogy a haszonállat nem más, mint egy totál kihagyható láncszem, mivel azt amit ő eszik, megehetjük inkább mi direktbe, avagy termeszthetünk azon a földön olyan dolgot, amit megehetünk direktbe...
A nyilvánvaló hülyeséget most hagyjuk is ki, hogy szerves trágya hogy a faszomba lenne ennyi növényi táplálék számára, ha abszolút nem nevelnénk többé állatokat? Hagyjuk!
Vegyük csak magát a fenti állítást, és mit mond erre Scott: azért van az állat, mert csak úgy ki lehet csapni, hogy megegye mindazt, amit talál, és amit nekünk így nem kell pl. gyomlálni, viszont ő ezeket a számunkra haszontalan dolgokat ehetővé alakítja: saját tojásaként, tejeként, húsaként!
Mindez persze NEM igaz a gépesített nagyüzemire, de a vegánoknak is mindig mondom, hogy abban tökéletesen igazuk is van, csak azt higgyék már el, hogy a probléma a gépesítéssel és nem magával a húsevéssel van! Az a vegán, aki minket többieket húsevőknek nevez (és nem mindenevőnek, amik vagyunk elvileg), az nem is nagyon fogja elhinni... De meg merném kockáztatni, hogy az a gazda, aki 2-3 hektár egy részére csak úgy kicsap pár libát, a kis tóba a kacsát, a tóból persze esetleg megeszi a halat, és kicsap 1-2 diszót is talán meg pár kecskét, az ugyanezen a területen sokkal több embernek tud táplálékot termelni, sőt! Ő adná a trágyát a szomszéd területen kizárólag zöldséggel és gyümölccsel bíbelődő "vegán versenyző" számára is ;)
Szóval így még nem gondoltam én se a libára, vagy a kecskére, mint egy viszonylag igénytelen, önjáró élelmiszer-átalakítóra, ami nekem ízletes sajtot, zsírt és húst szolgáltat, és még trágyázza is a földet. 

És még egy fontos rész, kb. az 57. perctől: miért pont a gabonafélék???
Miért nem a krumpli, vagy a manióka? Már ha mindenképp le akarunk telepedni, és vadászatból és gyűjtögetésből átváltani növénytermesztésre, akkor miért nem elég a répa, bab, meg a gyümölcsök?
Mi választottuk kollektíve a gabonát vajon, valami demokratikus törzsi szavazás alkalmával? Vagy a főnökök, akik meglátták ebben az uralmuk kiterjesztésének lehetőségét?
Gondold el, hogy kis főnök vagy, és 10 lándzsás katonának parancsolsz. El lehet lenni vadászaton és gyűjtögetésen is, azaz ez a fegyveres erő ellátná magát anélkül, hogy kapálna, vagy kaszálna. De pl. ott van a falu, ahol az emberek gabonát termesztenek, főleg mert azt mondtad nekik, hogy az a dolguk, vagy ütünk! De miért nem maniókát?
Mert pl. ha terrorizálni akarod ezt a falut, akkor elég azzal fenyegetőzni, hogy amikor épp aratási idő van, és nem fizettek adót, akkor odaküldöd a 10 embered, akik pár fáklyával végigmennek a táblákon és egyszerre megsemmisül minden. A maniókát a 10 ember elég bajosan ásná ki a földből, hogy aztán még szét is tapossák, hogy a falunak ne jusson semmi... Elég Monthy Pithon szerű lenne ez a jelenet, ugye?
Miért nem alma? Mert pl. ha a gabonát felgyújtod egy évben adómegszegés miatt, de marad vetőmag, akkor következő évben majd lesz új gabona, és adózni is fognak. Ha kivágod az almafát, akkor nem lesz almából adó jópár évig. Ha csak le akarod rázni a fáról, ott tartasz, mint a maniókával...
A gumósok ráadásul nem láthatóak, nehéz megmondani mennyi a "fair" adó, mert nem lát senki a föld alá. A gabonával könnyebb.
A katonák mobilak, néha innivalót vinni kell, nem tudni merre van forrás >>> gabona erjesztése: gyenge sörféle, mint tartósabb innivaló. Ugyanezen oknál fogva terjedt el a gabona mellett a szőlő is talán, bár Scott ezeket már nem említi, ezt máshol hallottam.

Szóval a gabona egy "találmány" volt, a tömegek kizsákmányolásának találmánya. És lehet az alkohol is (másik aspektusa a piának: te nekimennél józanul egy pajzsfalnak? Ahol akármilyen nagy spíler is vagy, egy véletlen szúráson, vagy karcoláson múlik az életed? Hát bátrabbak voltak az őseink, de nem ennyire ám! Sokszor kellett "feltüzelni őket" ahhoz, hogy egyáltalán nekilóduljon a csatasor a szembenállók felé.)

Egyétek és vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem!
Civilizációnk pillérei és szimbólumai, a kalász, a szőlőfürt, az írás, a városok, mind-mind nem más, mint újabb és újabb találmányai az uralkodni vágyó elitnek a kizsákmányoltak körének szélesítésére.
Keziccsókolom ;)