Erős kép

Sosem hatott rám a cápa-terror, amikor először láttam a híres-neves filmet, akkor sem.
Mindig gyönyörű állatoknak tartottam őket, és akkor sem borzongtam, amikor túlélő áldozatok sebeit láttam dokumentufilmekben.
De ez nam azt jelenti, hogy úsznék közöttük, vagy, ami azt illeti, úsznék bármilyen tengerben is, ahol előfordulnak. Ahogy nem mennék be éjszaka a dzsungelbe, ahol tigrisek laknak, vagy nem nyúlnék bele egy üregbe, ahol csörgőkígyók vannak.
Vannak határok, írtam már valahol...
Azt álmodtam, hogy valami sziklazátonyon rekedtem.
Volt valami élelemszerzős-rész, ahol olyan csirkefélét találtunk (nem egyedül voltam), aminek inkább amolyan prehisztorikus denevérszárnya volt, karommal a "könyökrészen" is, és alapvetően gusztustalan volt. Azt hiszem, büdös volt a húsa. Beletettem egy fazékba, és szórakozottan figyeltem, ahogy a dagály közeledik a sziklazátony felé, és belenyal a fazékba, majd elsodorja. Gondolom azért volt ez finnyás nemtörődömség, merthogy bennünk volt (akkor még mindig többen voltunk, nem tudom kikkel) az az alapvető bizonyosság, hogy ma már nincs igazi hajótörés, mindjárt jön értünk a mentőhajó, vagy helikopter... De ezt utólag magyarázom most bele, persze.
Lehet már ebben a részben is felbukkant a civilizáció nyoma amúgy is, mint valami móló-maradvány a sziklák mentén, azaz öntött beton párkány a természetes sziklák mellett. Szóval nem kellett félni az ismeretlen természettől...

De a csirke-denevér tetemét beengedi a vízbe a legnagyobb hiba volt!
Hogy, hogy nem, hát a cápa megérezte a szagát, és nem lakott jól vele. Hogy is lakott volna, hiszen akkora bestia volt, amihez képest a Spielberg film "szörnye" is kismiska. Először azt hittem, a sziklás zsigetecske azért biztos menedék, de akkorát harapott egy kőbe, hogy az kilazult, és az egész zátony kezdett szétmállani.
Felpenderültem a betonsáncra, ami picit magasabban volt mindennél.
Az utolsó pillanatban, mert az egész sziklazátony összeomlott, és - bár erre most konkrétan nem emlékszem - a többi hajótörött is belesodródott a tajtékzó hullámokba. A cápa kiemelte a fejét, hogy utánam kapjon. Kb. olyan volt, mint egy klasszikus nagy fehér, csak hosszabb fogakal, mint egy barrakudának, a teste pedig foltos, mint egy cet-cápáé, és még annál is nagyobb behemót volt. Mint a jaguárcápa a Seve Zissou-ban, kb.
Én kapaszkodtam a kb. fél méter széles betonsávba, ami időközben teljesen ki is vált a környezetből, azaz se jobbra, se balra nem volt más, és a tiszta vízben is láttam magam alatt, hogy ez a kis fal az utolsó menedékem. Minden más összeomlott, eltűnt. A cápa ráadásul egyre vadabul körözött, ahogy rá-rákészült az ugrásra. Látszott, hogy nem fogja feladni, amíg le nem taszít az orrával, vagy konkrétan bele nem akasztja a fogát a vádlimba. Még valami bizarr jelenet is volt, ahogy pár foga kitört a betonon, de azok a fogak, a leszakadt íny-darabbal együtt önállóan éltek és az orrom előtt csattogtak a betonon, mint valami foltos meztelen csiga és egy tarajos sül keveréke.

Pánik.
Halálfélelem.
Reményvesztettség.

Ahogy a cápa ugrásról-ugrásra bizonyítja: "finomítom ám a technikám", már csak pár centi hiányzik.
Ahogy a görcsös ujjaim a betonperembe kapaszkodnak, és az egyre vékonyabbnak tűnik, egyre jobban szédülök, ahogy lenézek, dehát hová is nézhetnék?!
Határozottan emlékszem, hogy még valami genetikailag belémkódolt okoskodással megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy el kell fáradnia az ugrálásban! Fel fogja adni!
De ez csak egy gyertyaláng volt a szélviharban, hamar elfüstölt,
A dög csak jött, és jött.
A következő gondolatom már konkrétan az volt, nem lenne-e logikusabb beugrani a pofájába, és egy harapásra meghalni, mint akár csak 20 másodpercig tovább élni ebben a terrorban?!
Imádkozni próbáltam, meg ismételni magamban, hogy minden csak illúzió, az élet, a világmindenség, meg a minden.... De persze ezek csak kétségbeesett kísérletek voltak, hogy eltereljem a figyelmem a közelgő megsemmisülésről.

Amikor felébredtem, sokáig nehezen vettem még a levegőt, és mindezt akkor végiggondoltam, azért tudom most leírni, holott már másik este van. (Jó kis gyakorlat elalváshoz készülni, hogy újra felidézem, mi?)
Amúgy előtte volt egy másik álmom, egy óriási fáról, ami egy városi sugárút mellett nőtt, és a tanács kivágásra ítélte, mert "irreális a tömege a méretéhez képest is" (komolyan, ez volt az indok, azaz tiszta bullshit!) A fa nem volt veszélyes, akár egymillió tonna is lehetett volna, mivel szépen, életképesen kapaszkodott a gyökereivel a talajba, azaz nem kellett volna kivágni.
Ahogy a cápa felugrott értem, vertikálisan, a nagy böhöm testével, picit hasonlított erre a fára, és - már ébren - nem tudtam haragudni rá, mert ő is része a természetnek. A cápától rettegünk és ki akarjuk irtani, és a fától igazából nem kell félni, de legyártunk gyorsan egy elméletet, miszerint az is veszélyes lehet, és azt is el akarjuk pusztítani,
Ezért kell meghalnunk! Azt hiszem, ezért filóztam már az álomban is arról, hogy a cápa pofájába kellene ugranom: "mert megérdemlem!"

De túléltem. Nem kaptam szívinfarktust álmomban, és most leírom mindezt :D
Azt hiszem csak az agyam kocogtatta meg az ablaküveget, hogy: "hellóóóó, pár napja nem vetted be a Frontint! Hát nem sokkal szebbeket szoktál akkor álmodni?! Nalátod..."

Az egészet most csak azért idéztem fel újra, mert feljött egy cikk a modernkori stressz és depresszió kapcsolatáról a világberendezkedésünkkel, azaz hogy ilyesmik nem nagyon voltak a természetes módon élő népek között. ITT A CIKK

De azt merem álltani, ébredés után azonnal "lemondtam a cápa javára", mert a cápa volt a fa, és a fa a természet, én pedig csak egy életképtelen senkiházi, azaz nekem kevesebb a létjogosultságom.
A "Starhawk" nevű pogány írónő jut eszembe, aki azt mondja kb.: az a vallásod, vagy hited, ami miatt képes vagy kilépni a komfortzónádból, és áldozatot hozni. A "sacred" (szent) szó és a "sacrifice"(áldozat) azonos gyökkel rendelkezik, azaz azt mutatja meg, miért lennél képes elszenvedni bármit, csak hogy megmentsd a tisztaságát, kompromisszumok nélkül?

Érdekes, mi?
A fákat ölelgetem, és hiszem, hogy visszaölelnek, és energiát adnak annak is, aki nem is hisz ebben (lásd egy cikk, amit csak lefordítottam ITT )
A cápák nem ilyen módon adnak energiát, és nem ölelgetni akarjuk őket.
De kellenek!!!
Használja viszont az angol nyelv a cápa szót egy embertípusra is... na ők nem kellenek!

Azt hiszem az álombeli fantázia-cápám "éhsége", ahogy a nagy, kövér testével még csakazértis neki-nekirugaszkodott, hogy engem is bekebelezhessen, ennek az embertípusnak a tudatalatti kivetítése.

Tetszik érteni? ;)

Parkmesék

Lassan több posztomban fog szerepet kapni a Phoenix Park, mint Diósjenő :o

    Akárhogy is van, (legalább egy) egy istennő lakik ott, fa formájában, és mindig feltöltődök, ha meglátogatom.
    De persze ehhez nekem kell egy kis magányos béke, intimitás, ha úgy vesszük. Szóval pl. most, hogy az idő is fasza, a nap is fent van este nyolcig, és tavaszi szünet van a suliban, nem az az igazi akadály, hogy 25 percet kell cangázni + még vagy 10 percet gyalogolni a fáig, hanem az, hogy sok az ember.
    Decemberben fedeztem fel igazából az élményt, milyen a fánál egyedül lenni, mert nagyon hamar sötétedik, viszont általában a december ittt még nem igazi tél, néha kifejezetten enyhe az idő.

    Szóval az a baj, hogy a környékén van pl. egy rögbi- vagy hurling pálya, és csak pár csenevészebb fa választja el onnan az egyik kaput. A másik oldalon szintén kb. egy sor növendékfa, és aztán a nagy füves semmi, azaz a kutyásoké és sportolóké a terep, ahogy kb. az egész Phoenix Park maga...
Meg lehet nézni Google Earth-ön, milyen folt-, avagy sávszerűek a fás részek.
    Nemrég olvastam, az angolok azért irtották ki a nagyobb erdőket Írországban, mert ott bújkált az ellenállás....
    Valahogy az az érzésem, hogy kb. az ír kollektív tudatot, a kelta természetimádatot is megtörték ezzel, és csak a konok, harcos, szilaj természetük vitte őket még mindig tovább (meg talán a katolikus fanatizmus a protestánsok ellen), hogy nem hagyták abba a küszködést, és a végén a sziget nagyobbik része szuverén állam lett.
    De, mivel az angolok igazából sosem tették ki a lábukat, csak a fegyverek helyett rafináltabb eszközökkel dolgoznak, hát a visszaerdősítés se történ meg soha. És ez a fóbia, hogy senki ne tudjon elbújni, visszaköszön minden park alaprajzában: ha találsz egy pontot, ahol bármilyen irányban képes vagy 20 méternél többet gyalogolni, anélkül, hogy kiérnél a fák közül, akkor nem Dublinban vagy! Sőt! Ilyen pontot egész Írországban elég nehéz találni, legalábbis, ha nem privát kézben van...

    Az ír "dizájnról" amúgy akarok külön írni, a TTIP-pel kapcsolatban, de most nem megyek jobban bele, maradok a Phoenix Parknál.

    Szóval decemberben jöttem rá, hogy érdemes estefelé menni, de persze ehhez nem árt, ha van hold az égen + nem esik az eső, vagy nincs kurva hideg, szóval azért a tél során nem mondhatnám, hogy túl sokszor voltam ott.
    De amikor voltam, mindig megérte!
    Egy-két hete nagyon rákészültem, és már a nap is kezdett lemenni, erre három sportos csávó megjelent a rögbikapunál, és miután ketten odahugyoztak (értsd: konkrétan a kapu tövébe), majd elkezdtek fekvőtámaszokat és egyéb bemelegítéseket végezni, inkább toltam a biciklit. Telihold volt majdnem, és felhőtlen ég, gondoltam ha már így kijelölték a területet, nem fognak hamar eltakarodni...
    De én sem adtam fel, csak átmentem a kis völgyön, szembe, ahol szintén egy fás rész van (értsd: kb. 8-10 fa szélességben egy sáv, de azok nem "teszkó-parkolósan ültetett fák", azaz random helyük van, és szép nagyok is). Az Istennőmhöz akartam azért menni, szóval nem barátkoztam azért nagyon egyik fával sem a túloldalon, inkább amolyan lespozíciót vettem fel, ahonnan láttam a rögbikaput (kb. 150 méterre). De jó volt ott is, tetszett a rálátás a műútra, ahol ezerrel száguldó bringások és kocogók haladtak el néha, én meg azt játszottam, hogy bár tökéletesen látható vagyok (semmi aljnövényzet, és végülis csak kb. 25 méterre az út), ha meghallok valakit közeledni, csak mozdulatlanná dermedek, és soha senki nem vesz észre.
    Olyasmi játék ez, amit gyerekkoromban játszottam, amikor még pl. nem volt X-Box vagy tablet... Ha tetszik, bújócska, hunyó nélkül...
   Aztán játszottam egy faággal, ami kb. 2-2,5 méter hosszú volt, és több mint maroknyi vastag, azaz volt súlya is. Fasznak kell edzőterembe menni, amikor ilyen tökéletes eszközt lehetne találni mindenhol?! Megismerkedtem vele, pögrgettem így, meg úgy, emelgetem, ellesúlynak használtam, hogy kihúzzam magam, meg ilyesmik. Az egyik legjobb "törzstorna" a kaszálás, ahhoz picit nehéz volt, de azért csináltam a mozdulatokat egy darabig. Alapvetően "béna" vagyok, azaz a sok sérülésem miatt rengeteg mozdulatot furcsán végzek, azaz "égő" lenne bármilyen próbálkozás egy szokványos edzőteremben, hacsak nem speciális gyógytorna-terem, de erről aztán lehet álmodni Írországban, ahol kb. nincs "Publbic Healthcare", csak épp annyi, hogy összetörve, félholtan nem hagynak az utcán... (De asszem ez igaz lassan minden országra, biuztos Magyarországra is)
    Lényeg a lényeg: holdvilágnál, fák alatt, valami "husángfélével" a kezemben sokkal erősebb vagyok ám, mint egyébként... és élvezem!

    Közben persze már elment haza mindenki, telihold ide vagy oda. Minden lecsendesedett, még a város is, aminek fényeit látni a parkból. Egy-egy bingás még el-elsuhant az úton, sőt, még volt 1-2 megkésett kocogó is, de az általános, békés csendben mindenkit lokalizálni lehet kb. 100 méterre, azaz bőven látótávolságon kívül. Ilyenkor nem is kell mégcsak leülni sem, csak egyenesen megállni, nem hadonászni a faággal, és nem vesznek észre. Ez megint önmagában egy gyermeki játék: láthatatlanul beleolvadni a természetbe.
    Annyira jó volt épp ott, épp akkor, a telihold fényénél, hogy nem is mentem vissza a túloldalra, inkább tettem egy sétát az ottani ösvény mentén. És egy csapat fiatal szarvasbikába botlottam, amik nem szaladtak el, még akkor sem, amikor már 10 méterre voltam. Közelebb nem is mertem menni, mert azért elég komoly agancsberendezésük van, meg persze tisztelni kell őket abban, hogy egész nap az embereket kerülgetik a parkban, legalább este legyen totál övék a pálya. Szóval egy-két percig csak néztünk egymásra, aztán a "mező" felől érkezett még pár másik, és azokkal együtt ez a csapat is elfutott. Jó érzés volt, nagyon!

    Azóta sajnos fogyó hold van + esős idő, meg kilépett egy kolléga, szóval többet dolgozom, de pár napja voltam kora délután, medvehagymáért.
    Egy hirtelen gondolattal felmentem egy olyan dombocskára, ahol még nem jártam, és hopp, medvehagyma ott is volt, csak épp sajnos szemét is, szóval ott nem szedtem. A kis dombtetőn egy kitaposott helyen tűzhely nyomai, faágra szárítani kitett kabát, elég sok eldobált piásüveg, szóval nem lepődtem meg, hogy egy 360 fokos körbenézés elég volt, hogy a hajléktalant is meglássam, aki le se szarta, hogy én vagyok a 10.000-ből az egy aki lelép a kitaposott ösvényről, csak üldögélt egy fa tövében, és valamit biztos csinált még, de már nem emlékszem, szóval nem írom be az agyszüleményeimet, hogy békésen szalonnázott egy kisbicskával, vagy hosszúság szerint sorbarendezte a cigarettacsikkeket, amit nemrég gyűjtött. Nem is sokat figyeltem rá, mert két igazán nagy szarvasbikát is észrevettem kb. 6-8 méterre előttem. Azért nem láttam hamarabb, mert az egyik ült, és a másik is nagyon mreven állt. Amelyik ült, annak csak egy agancsa volt, és a szőre az oldalán elég tépett volt, mintha csíkokban le lett volna súrolva. Amikor felállt, hogy szembenézzen, én meg tettem felé egy lépést, lassan a farkát is elkezdte felemelni, és bár nem vagyok egy Gerald Durrell, de megint azt gondoltam: "Jobb érteni a szóból!"
    Meg még azt gondoltam, hogy amikor reggel a fényképezőgépre néztem, aztán legyintettem, hogy túl nagy, akkor szokott ilyesmi történni, hogy most pl. szívesen csatolnám az illusztrációt. Egyik kivételes eset, amikor nem ártana egy okosteló, de amúgy meg sokkal több hátránya van, szóval még elvagyok nélküle...

    Meg még az jutott eszembe egyből: Íme a közeljövő!
    Félig park, félig város.
    Az ember osztja az állattal, és hát persze az ember szemete nyilvánvaló, de a nyomor mindkettőé. Mindekettő kezd kifogyni a hagyományos élettérből, ami az embernél nem territoriális, hanem lehetőségeket jelent. Egyre több a mélyszegénységben tengődő ember, akik leszarják, mennyit szemetelnek maguk körül, mert ugye nincs jövőképük eleve, inkább napról napra, talán napszakról-napszakra gondolkodnak csak. Ezzel meg persze belerondítanak az állatok territóriumába, és persze bizonyos fajok tudnak alkalmazkodni, még akár örülhetnek is (rókák, szarkák, patkányok, galambok, stb.), de a nagy többség nem...
    És persze lehet rövidlátóan szidalmazni, okolni az ilyen hobókat, meg a többi bűnbakot, mint a cigányok, hogy nem "rendesek", szemetelenek és az ő hibájuk, hogy nem tudnak beilleszkedni...
    De egy olyan rendszerben, amikor mindenünk meglehetne bőségesen, az energiától kezdve az építőanyagon át az élelmiszerig és ruházatig, akkor miért vannak egyáltalán hajléktalanok, koldusok, és piti bűnözők? Ne mondja már senki, hogy így születtek! Így nőttek fel, az lehet, de a rendszert, amibe beleszülettek, kollektíve találtuk ki, nem ők kérték maguknak!
    Na, mindegy, nem tudok belemenni anélkül, hogy elferdítsem a végét a sztorinak, és egy "le a gazdagokkal!"-sztorivá ne alakuljon megint az ártatlan kis parkbanjárós feeling, szóval inkább csak így hirtelen most abbahagyom...

Rövid pozitív

Be kell ugranom egy kis pipamocsokért a belvárosba, és akkor már megállok a kínainál csirkelábért, és a Polonezbe is bemegyek túróért, mert otthon van 2 kis szatyor medvehagyma, és kaptam múltkor egy túrós-medvehagymás-aszpik receptet, hát kipróbálom. (Abban étkezési zselatin volt, azt helyettesítem én csirkeláb főzettel.)
Meg, ha már itt a friss csalán, akkor megbolondítom azzal is, meg mivel épp vettem egy csokor céklát, annak a levél-szárával is, a szép szín miatt, miért is ne?

Tipp így tavaszra: a friss csalánt ne forrázzátok le, csak - némi öblítés után, persze - tegyétek a kancsó vízbe, szárral együtt. (Én csak a felső 8-10 centit vágom le ilyenkor, mármint a parkban a növényről, szóval azt hozom haza, simán belefér 2 ilyen a pintes pohárba.) A mi csapvizünk élvezhetetlen (szerintem egészségtelen is), mert olyan klóros íze van, mint az uszodai medence lábmosó részének szaga. De pár óra után átveszi a csalán termszetes vasízét, és olyan lesz, mintha hegyi forrásra szerelt vascsőből innál! A színe nem lesz zöld, mint a csalánteának és simán után lehet tölteni legalább 2 napig, mert a csalán valószínűleg "életben marad" a száron keresztül felvett vízen, azaz nem poshad bele.

A kínai és a Polonez között van a Chapters, és mit ad Isten: kedvenc történelmi regény íróm egy olyan könyvére akadok, amiről még nem is hallottam.
Az idő olyan borús, hogy a legtöbb lakótársam szerintem még az ágyban döglik (szombat van), enyém az egész konyha, uccu neki! Az egyetlen dilemmám, hogy olvasni és zöldet mosni nem lehet egyszerre :D

De azért erre jó az internet, hogy online mehet a Kossuth Rádió, szóval jó ez így, ahogy van!
Most ejtettek pl. pár szót az 1916-os dublini húsvéti felkelésről :)