Ezt a cikket azért fordítottam magyarra, mert azt tapasztalom, hogy sok infó elferdül a magyar média közvetítésében, és gyakran pártpolitikai cefrében cserzik az anyagot, mielott kiöntenék a publikum elé. A független hangokat persze biztos otthon is meg lehet találni, de angolul még inkább.
Eredeti cikk: ITT
Slavoj Žižek: Nem elemezhetjük a menekültválságot Európában, anélkül, hogy a globális kapitalizmussal szembehelyezkednénk!
A menekültek többsége nem ér el Norvégiába. Sőt! Az a Norvégia, amit keresnek, nem is létezik.
Kemény lecke lesz számukra, ha megtudják: még Norvégiában sincs "Norvégia". Meg kell tanulniuk, hogy cenzúrázzák az álmaikat: ahelyett, hogy a való világban futnának ábrándképek után, arra kellene átállni, hogy megváltoztassák a világot, amiben élnek!
Elisabeth Kübler-Ross klasszikus modelljében felveti a híressé vált öt fázist, hogy reagálunk a hírre, amikor kiderül, halálos betegek vagyunk. Első a tagadás (egyszeruen elutasítjuk a tényt: "Ez nem történhet meg velem!") Második a düh (ami akkor robban ki, amikor a tagadás már okafogyottá válik: "Hogy történhet ez pont velem?!") Harmadik az alkudozás (a remény, hogy valahogy elhalaszthatjuk, vagy enyhíthetjük a problémát: "Csak addig hadd éljek, amíg a gyerekek lediplomáznak!") Negyedik a depresszió (zsigerből fakadó lemondás: "Meg fogok halni, miért érdekeljen már bármi is?") Ötödik az elfogadás ("Nem harcolhatok ellene, akár fel is készülhetek rá.") Késobb Kübler-Ross ezeket a fázisokat alkalmazta bármilyen személyes katasztrófa leírására (munkanélküliség, szerettünk elvesztése, válás, drogfüggőség), és hangsúlyozta, nem mindig feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást, illetve nem minden érintett éli meg az összeset.
Vajon Nyugat Európa közvéleményének és vezetőségégnek reakciója a menekültáradatra nem egy ilyen kétségbeesett reakciók kombinációja?
Megvolt a tagadás, ami már visszahúzódóban van: "Nem olyan komoly a helyzet, szóval ne foglalkozzunk vele!"
Jelentkezett a harag: "A menekültek fenyegetik az életstílusunkat, mivel muszlim fundamentalisták vannak köztük, és bármi áron meg kell állítani őket!"
Ott van már az alkudozás: "Rendben, állítsunk fel kvótarendszert, és emellett támogassuk a saját országukban menekülttáborok létesítését!"
Jelentkezett a depresszió: "El vagyunk veszve! Európa hamarosan Európisztán lesz."
Ami eddig még hiányzik, az az elfogadás fázisa, ami ebben az esetben egy összeurópai tervezet lenne, hogy tudnánk megoldani a kérdést?! Mit tegyünk hát több százezer kétségbeesett emberrel, akik háború és éhség elől menekülve várják, mikor kelhetnek át a tengeren, és juthatnak biztonságba Európában? Két válasz létezik. A liberálisok fel vannak háborodva, hogy engedheti meg Európa, hogy ezrek fulladjanak bele a Földközi tengerbe?! Követelik, hogy Európa tárja szélesre kapuit, ezzel mutatva meg szolidaritását. A populista, migránsellenes oldal követeli, hogy nekünk elsődleges feladatunk saját kultúránk védelme, és az afrikaiak oldják meg a maguk problémáját! Melyik megoldás lenne jobb?
Sztálinnal élve: egyik rosszabb, mint a másik.
A nagyobb képmutatók azok, akik a határok totális megnyitása mellett érvelnek: Titokban tudják, hogy ez sosem fog bekövetkezni, mivel egy ilyen lépés azonnal kiváltana egy migráns-ellenes lázadást egész Európában. Játszák a finomlelket, ami látszatra a korrumpált világ felé emeli őket morálisan, míg tudat alatt ők is hozzájárulnak ugyanazon világ fenntartásához.
A migránsellenesek szintén nagyon jól tudják, hogy amint teljesen magukra hagyjuk oket, az afrikaiak nem lesznek képesek megbirkózni a saját társadalmaik átalakításával. Miért nem? Mert mi - észak-amerikaiak, és nyugat-európaiak - megakadályozzuk őket ebben. Líbiában az európai beavatkozás taszította káoszba az országot. Az ISIS felemelkedését az USA iraki beavatkozása tette lehetővé. A Közép-Afrikai Köztársaságban jelenleg is folyó polgárháború nem csupán egy etnikai ellentét elfajulása; a háttérben Franciaország és Kína harcolnak egymással az olajlelőhelyekért, az általuk támogatott oldalakon keresztül.
De a legtisztább példa a bűnrészességünkre Kongó, amely újra az afrikai "sötétség szíve" állapot felé tart. 2001-ben egy ENSZ vizsgálat kimutatta, hogy az ország belso konfliktusainak okai alapvetően öt természeti eroforrás feletti hozzáférésről, ellenőrzésrol, és ezen források kereskedelmi jogainak birtoklásából fakadnak. Ezek pedig a koltán, a gyémánt, a réz, a kobalt és az arany. A törzsi háborúk ködös fátyolán át kivehető a globális kapitalizmus munkálkodása.
A Kongói Demokratikus Köztársaság, mint szuverén állam, nem létezik! Felségterületek összessége, amelyet helyi hadurak tartanak ellenőrzés alatt, olyan hadseregek élén, amelyek - elkerülhetetlenül - drogfüggővé tett gyerekkatonákat is bevetnek. Minden egyes hadúr közvetlen üzleti kapcsolatban áll egy külföldi céggel, amely a régió ásványkincseinek kitermeléséből él. A tragikomikus elem a történetben, hogy a legtöbb itt bányászott ásványt high-tech termékekhez, például mobiltelefonokhoz és laptopokhoz használnak fel.Vegyük ki a külföldi vállalatokat az egyenletből, és a mese az ősidőktol jelen levő, etnikai alapokon nyugvó háborúskodásról darabjaira fog esni!
Ez az origó, ahol kezdenünk kellene, ha valóban segíteni akarunk az afrikaiakon, és meg akarjuk állítani a menekültek áradatát! Az első dolog, hogy emlékeztessük magunk: a legtöbb menekült az összeomlott államok lakója, ahol a központi irányítás, és hatósági kontroll - legalábbis a régiók nagyobb hányadában - többé-kevésbé megszűnt: Szíria, Libanon, Irak, Líbia, Szomália, Kongó, stb. Az állami irányítás szétzilálódása nem helyi specialitás, hanem a nemzetközi gazdaság és politika okozata. Egyes esetekben, mint Líbia és Irak, egyenes következménye a nyugati beavatkozásnak.
Világosan látszik, hogy a "kudarcállamok" elszaporodása nem csak egy ok nélkül kialakult, szerencsétlen jelenség, hanem egy módja annak, ahogy a hatalom nagyobb játékosai folytathatják a gazdasági gyamatosítást.
Azt is észre kellene vennünk, hogy a Közel-Kelet "kudarcállamainak" gyökereit az újraírt határokban kell keresni, amelyeket az Első Világháborút követően Nagy Britannia és Franciaország jelölt ki, ezzel létrehozva egy sor mesterséges államot. Ahogy az ISIS a szunnitákat egyesíti Szíriából és Irakból, voltaképpen azt foltozza össze, amit a gyarmatosítók téptek szét. Nem lehet kikerülni a tényt, hogy egyes - gazdaságilag gyengébb - közel-keleti országok (Törökország, Egyiptom, Irak) sokkal nyitottabbak a menekültekre, mint az igazán gazdagok (Szaúd-Arábia, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek, Katar). Szaúd-Arábia és az Emirátusok egyáltalán nem fogadott menekülteket, holott közvetlenül határosak krízis-zónákkal, és kulturálisan sokkal közelebb állnak a menekültekhez (akik többségben muszlimok), mint Európa. Lehet az a háttérben, hogy pl. Szaúd-Arábia egy fundamentalista teokrácia, amely nem toleráns semmiféle betolakodóval szemben? Lehet, de azt is érdemes szem előtt tartani, hogy gazdaságilag teljesen integrálódtak a nyugati piacokba. Gazdasági szemszögből vajon az Emirátusok és Szaúd-Arábia - melyek teljesen az olajexportjuktól függenek - nem csak a nyugati tőke kihelyezett előörsei? A nemzetközi diplomáciának erős nyomást kellene gyakorolni ezen országokra, hogy vegyék ki a részüket a menekültek nagyarányú befogadásából! Továbbá, az Assad-ellenes lázadókat támogatva, Szaúd-Arábia nagymértékben felelős a szíriai helyzet kialakulásáért. És ugyanez érvényes - különböző mértékben - számos más országra. Mind benne vagyunk!
Egy új rabszolgapiac.
Mert egy új típusú rabszolgatartás felemelkedése jellemző ezekre a gazdag országokra. Miközben a kapitalizmus legitimálja magát, mint olyan rendszert, amely előtérbe helyezi a személyi szabadságot (mint a piaci kereskedelem előfeltételét), megteremtette a maga rabszolgapiacát, mint dinamikájának szerves elemét. Bár a rabszolgatartás majdnem kihalt a középkorban, megint erőre kapott az új gyarmatokon, az újkor kezdetétol az amerikai polgárháborúig. És megkockáztathatjuk a hipotézist, miszerint ma, a globális kapitalizmus új korszakában, egy modern rabszolgatartó rendszer is kialakulóban van.
Bár már nem egy konkrét jogi státusz a rabság, megannyi új formát ölthet: Ott vannak a vendégmunkások milliói az Arab félszigeten, akiktol ténylegesen megtagadják az alapveto emberi szabadságjogokat. Az ázsiai “sweatshopok” dolgozóit gyakran teljes megfigyelés alatt tartva, olyan feltételek mellett alkalmazzák, amelyek a koncentrációs táborok mintáját követik. Közép-Afrika országaiban nagy mértékben erőszakkal kényszerítik munkára a helybélieket, hogy kitermeljék a természeti erőforrásokat.
De nem is kell ilyen messzire mennünk!
2013. december 1-én legalább heten vesztették életüket egy kínai tulajdonban lévő ruhaüzemben, ami leégett. Az üzem az olaszországi Pratóban, Firenzétől 19 km-re található, a Marcolotto ipartelepen, amely a ruhagyárairól ismert. A munkások egy kartonlemezekből rögtönzött “hálószobában” rekedtek. Becslések szerint több ezer illegális kínai bevándorló él a városkában, akik nem ritkán napi 16 órát dolgoznak, nagykereskedok láncolatainak, akik olcsó ruházati cikkeket dobnak piacra.
Így, ha rabszolgákat keresünk, nem is kell egészen Shanghai (vagy Dubai és Doha) külvárosaiba mennünk, miközben képmutatóan kritizáljuk Kínát. A rabszolgaság itt van, házon belül, csak nem vagyunk hajlandóak észrevenni, vagy inkább: úgy teszünk, mintha nem látnánk. Ez az új de facto apartheid, ez a szisztematikus kivirágzása a modern rabszolgaság különböző ágazatainak, nem egy csúnya baleset, hanem a ma uralkodó, globális kapitalista rendszer szükségszerű alkotóeleme.
De vajon a menekültek, akik Európába érkeznek, nem ajánlják-e fel magukat, olcsó, kihasználható munkaerőként, gyakran ezzel aláásva a helyi munkások esélyeit, akik így nyilván azzal reagálnak, hogy migráns-ellenes politikai pártokhoz csapódnak? A bevándorlók nagyobb része számára ez lesz az álom valóságban való megtestesülése.A menekültek nem csupán a háború sújtotta otthonukból menekülnek, hanem egy bizonyos álomkép hajtja őket.
Nap mint nap láthatjuk ezt a képernyőinken. Dél-Olaszországban a menekültek egyből azt nyilatkozzák, nem akarnak maradni, hanem leginkább Skandináviába mennének. És mit mondjunk arról a több ezer Calais-ban táborozóról, akiknek Franciaország nem felel meg, ellenben készek akár életük kockáztatása árán is megkísérelni az Angliába való átkelést? És a több tízezer, akik a balkáni országokból legalábbis Németországig szeretnének eljutni? Úgy állítják be ezeket az álomcélokat, mintha ez törvény adta joguk lenne, és követelhetnék az EU hatóságaitól, hogy az élelemellátás és egészségügyi ellátás mellett az általuk kívánatosnak ítélt végcélra is juttassák el őket.
Van valami karakteresen utópisztikus ebben a lehetetlen követelésben: mintha az EU kötelessége lenne, hogy az álmaikat valóra váltsa. Méghozzá egy olyan álmot, amely voltaképpen még a legtöbb európai számára is elérhetetlen. Vajon hány dél- és kelet-európai szeretne inkább Norvégiában élni? Megfigyelheto egy paradoxon: épp amikor azt várnánk, hogy maga a biztonság érzése is kielégítő lenne a szegénység, és veszély elől menekülőknek, az utópia a felszínre tör. A kemény lecke az, hogy még Norvégiában sincs valódi Norvégia!
Egy fennálló tabu:
A megmaradt nagy tabuk egyikét ideje lenne megvizsgálni. Ez egy elképzelés, miszerint proto-fasiszta, vagy rasszista lenne az, aki védeni kívánja az általa ismert és elfogadott életstílust. Ha ehhez az eszméhez ragaszkodunk, csak megnyitjuk az utat a bevándorlás-ellenes mozgalmak előtt, amik virágzanak Európa szerte. (Dániában is, a bevándorlást ellenző Demokrata Párt, története során először, megelőzte a Szociáldemokrata Pártot, és az ország legerősebb pártja lett.) De bal oldalról is élnek a lehetőséggel, hogy az átlagemberek aggodalmaira reagáljanak, akik félnek a változásoktól. Bernie Sanders egy jó példa erre.
Közösségi szinten az életstílusunk nem idegenek által került veszélybe. A legnagyobb fenyegetettség a globalizált kapitalizmus dinamikájából adódik. Pusztán az Egyesült Államokban a gazdaság átalakulása az elmúlt pár évtizedben sokkal többet ártott a kisebb városok közösségi életének, mint a bevándorlók összessége.A szokásos bal-liberális reakció persze egy arrogáns moralizálás: Abban a pillanatban, ahogy bármilyen szinten igazolni akarjuk az “életformánk védelme” motívumot, máris megsértjük a pozíciónkat, mivel csak egy szerényebb változatát kínáljuk annak a verziónak, amit a bevándorlás-ellenzők nyíltan hangoztatnak. Az elmúlt évtizedekben megfigyelhető volt ez a tendencia: A mérsékelt pártok elutasítják a bevándorlás-ellenzők nyílt rasszizmusát, de ugyanakkor eljátszák, mintha meg akarnák érteni az átlagember aggályait, és felajánlják ugyanannak a politikai nézőpontnak egy “racionálisabb” verzióját.
És amíg ebben a verzióban van egy morzsányi igazság, a moralizáló panaszhangok – “Európa elvesztette az empátiát, érzéketlenné vált mások szenvedésére”, stb. - csupán egy burkot vonnak a bevándorlás-ellenzők brutalitása köré, avagy kiegészítik azt. Mindkét álláspontban megtalálható a feltételezés – ami egyáltalán nem magától értetodő -, hogy az “életformánk védelme” teljesen kizárja az univerzális igazságosságot. Ezért hát törekednünk kellene arra, hogy elkerüljük a liberális játszmát, ami arról szól: “meddig mehetünk el a toleranciában?” Hunyjunk szemet afelett, hogy nem engedik állami iskolákba a gyermekeiket, viszont elrendezik számukra a házasságokat? Hogy saját köreikben brutálisan üldözik a homoszexualitást? Ezeken a szinteken persze már vagy eleve túl toleránsak vagyunk, vagy sosem vagyunk eléggé azok! Az egyetlen mód, hogy ebből a satuból kitörjünk, hogy a tolerancia kérdésköre helyett egy közös célt találjunk és vállvetve harcoljunk.
Ennek érdekében szélesíteni kell a látómezőt:A menekültek az ár, amit a globalizált gazdaságért fizetünk. Az összekapcsolt világpiacon a javak szabadon áramlanak, de az emberek nem. Új apartheid rendszerek vannak felemelkedőben. Az átléphető határok, és a veszély, hogy idegenek lephetnek el bennünket, egyértelműen kapcsolódnak a globális kapitalizmushoz; ez a veszély az index, mennyire álságos a globalizáció.
Az emberiség történelmében a nagy népvándorlások rendszeresen felbukkantak. A modern korban ezeknek oka a gyarmatok kiterjesztése. A gyarmatosítás előtt a Földgolyó déli féltekéje főleg önellátó, és relatíve elszigetelt helyi közösségekből állt. Az erőszakos gyarmatosítás, és rabszolgakereskedelem tette tönkre ezt az életformát, és így nagyszabású migrációhoz vezetett.
Nem csak Európa néz szembe a bevándorlási hullámmal. A Dél-Afrikai Köztársaságban több mint egymillió zimbabwei menekült található, akiket rendszeresen támadnak a helyi szegények, akik a munkahelyük ellopásával vádolják oket. És többen is mennek majd, nem csupán a fegyveres konfliktusok miatt, hanem a gazdasági krízisek, és természeti katasztrófák miatt, amiket a klímaváltozás generál. Vagy konkrétan emberek okozta katasztrófák miatt: Fukushima után pl. a japán kormány azt mérlegelte, hogy talán az egész tokiói agglomerációt (több, mint 20 millió embert) ki kellene üríteni. Ebben az esetben vajon hová mehettek volna, és milyen feltételekkel? Vajon adtak volna nekik egy bizonyos földterületet, vagy világszerte szétszóródtak volna? Mi lesz, ha Szibéria északi része kevésbé lakhatóvá és művelhetové válik, míg a szub-szaharai régiók túl szárazzá válnak, hogy az ott élő tömegeket el tudják tartani? Hogy fogják levezényelni a népesség elhelyezését?
Amikor a múltban hasonló jelenségek mentek végbe, szociális változások következtek be, spontán, gyors lefolyású és erőszakos formában. (Pl. a Római Birodalom végén a nagy népvándorlások korszaka.) Egy ilyen kilátás a mai körülmények között katasztrófát hordoz magában, hiszen több nemzet rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.
A legfőbb lecke tehát, amit meg kellene tanulnunk, hogy az emberiségnek fel kellene készülnie egy rugalmasabb, “nomádabb” életstílusra. Az egyre több környezeti változás helyi és globális szinten olyan szociális átalakuláshoz vezethet, ami eddig példa nélküli volt.
Egy dolog biztos: a nemzeti szuverenitás fogalmát alaposan újra kell gondolni, és új szintre kell emelni a nemzetközi összefogást!
És mi legyen a hatalmas gazdasági változásokkal? Hogy leszünk képesek a természetes állapotok megőrzésére az energiahiány, és az új időjárási minták jelentkezése mellett? Vajon milyen döntéshozói folyamatokra lesz szükség, hogy ilyen léptékű átállásra felkészülhessünk, és kivitelezhetővé tegyük?
Rengeteg tabut meg kell majd dönteni!
Először is, Európának meg kell erősíteni a kötelezettségvállalást, hogy a menekültek emberhez méltó ellátásban részesülhessenek. Nem lehet kompromisszumokat kötni: a jövőben még nagyobb migráció várható, így az említett kötelezettségvállalás egyetlen alternatívája egy új barbárság: a “civilizációk összecsapása”.
Másodszor: egy ilyen elkötelezettség folyományaként Európának újra kell szerveznie, és átláthatóvá kell tennie a törvényeket és jogszabályokat. Az államilag szabályozott kontroll a menekültek áradata felett egy egész Európára kiterjedő adminisztrációs hálózatra kell épüljön, hogy a helyi túlkapásokat kiküszöbölhessük. A menekültek felé tisztán kell kommunikálni, hogy biztonságban vannak, de ennek fejében el kell fogadniuk a számukra kijelölt területeket, és el kell fogadniuk az európai országok törvényeit és társadalmi normáit. Nincs helye toleranciának a vallási, faji vagy kulturális alapon elkövetett erőszakkal szemben, bármelyik oldalról is vesszük! Tisztelni kell az egyén szabadságát, hogy elhagyhatja az eddig rá nézve kötelező kulturális törvényeket. Ha egy nő úgy dönt, hogy el szeretné takarni az arcát, ezt is tisztelni kell, de ha úgy dönt, hogy nem folytatja a hagyományt, biztosítani kell róla, hogy ezt is megteheti. Igen, ilyen törvények az európai kultúrát, és életstílust favorizálják, de ez az ára az unióba való befogadásnak. Ezen törvényeket nagyon világosan kell megfogalmazni, és keményen betartatni, úgy a fundamentalista bevándorlókkal, mint a saját bevándorlás-ellenző rasszistáinkkal szemben.
Harmadikként: egy új nemzetközi intervenciós rendszert (katonai és gazdasági szinten is) kell felállítani, amely kiküszöböli a neokolonialista csapdákat. Mi lenne, ha ENSZ erők felügyelnék a biztonságot Líbiában, Szíriában vagy Kongóban? De mivel ezek az intervenciók eddig pont a neokolonializmus eszközei voltak, nagyon alapos belső ellenorzési rendszerre lenne szükség. Irak, Szíria és Líbia esete mutatja, hogy a nem megfelelő beavatkozás (Irak, Líbia), vagy a beavatkozás hiánya (Szíria, ahol csak nem hivatalosan, de teljes erőbedobással amerikai, orosz és szaudi érdekcsoportok működnek) éppúgy azonos csapdába vezetnek.
Negyedikként: a legbonyolultabb, és legfontosabb feladat egy gyökeres gazdasági reform, amely kiirtja azokat a feltételrendszereket, amelyek menekültek keletkezéséhez vezetnek! A menekülthullám kiváltója maga a globalizált kapitalizmus, és az ennek nyomában haladó geopolitikai játszmák. Ha ezeket nem állítjuk le, nem változtatjuk meg, akkor hamarosan a görögök, és egyéb európai országok lakói is menekültként fognak csatlakozni az afrikaiakhoz. Fiatalkoromban egy ilyen kísérletet, amely a közjavak feletti szervezett ellenőrzést jelent, kommunizmusnak neveztek. Talán ezt a rendszert kellene “újra feltalálni”. Talán, hosszú távon, ez az egyetlen megoldás.
Mindez utópia lenne csak? Lehet az, de ha meg sem próbáljuk, akkor el vagyunk veszve, és ezt is érdemeljük!
Slavoj Žižek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése