Könyv vagy film? (Azt hiszed, egyértelmű?)

Általában érdemesebb elolvasni egy regényt, mielőtt megnézzük az abból készített filmet vagy filmsorozatot. Legalábbis - mint olvasni szerető ember - ezt eddig így gondoltam.

De ez nem aranyszabály ám, és bár ilyennel óvatosan bánnék, a mai felgyorsult világban néha jó tudni, ha vannak könyvek, amiket felesleges elolvasni, ha már fut a vásznon is. (Vannak persze, amiket sem elolvasni, sem megnézni nem érdemes.)

Ami érdekes most nekem, hogy ez az egész téma egy HBO sorozat kapcsán jutott eszembe.
Ráadásul fantasy műfajban, ami szerintem mind irodalomban, mind filmen nagyon necces, amint kinőttünk a kamaszkorból (lányoknak-nőknek esetleg még azelőtt is.) Én ugye a nyolcvanas-kilencvenes években cseperedtem gyerekből kamasszá, amikor is olyan alkotásokkal találkoztam, mint a Narnia sorozat, vagy Tolkien "remekei", amik közül a Babó (Hobbit) címűt már az első fejezet után méltatlankodva félredobtam, és a "nagy mű" első kötetén valahogy még átrágtam magam, hátha alakul majd, de feladtam, és végül is maga a filmes trilógia első része is eléggé egy időpocsékolás lett volna, ha nem vesszük Liv Tylert, Cate Banchettet, Viggo Mortensent, és a gyönyörű új zélandi tájakat. A sztori ugyanolyan szar, és ahogy emlékszem Tolkien nem volt mestere sem a karakterábrázolásnak, sem a leíró jeleneteknek.
Ahogy én emlékszem, az jött át, hogy egy nyelvész rúnákkal és versikékkel bíbelődik, miközben a kelta mondavilágból lopkodja össze a kelléket és díszletet, a cselekményt pedig elnyújtja egy-két minimálisan alátámasztott morális konfliktus körül, és míg nagyon komoly és kenetes, addig semmi realitás nincs benne, szóval unalmas, mint egy két órás ortodox mise...

Ja, hogy miért legyen egy fantasyben realitás?!
Okés, nem azt mondom, hogy tudományos magyarázatot követelek arra, hogy képes egy sárkány tüzet okádni, de pl. kevésbé gagyi, amikor a negatív és pozitív szereplők nem úgy vannak elválasztva, mint Adolf Hitler frizurája, és az utóbbiak is "képesek" meghalni...
(Überelhetetlen defekt szerintem, ahogy a hobbitban a 12 törpe mindenféle csatát, mozgó (!!!) sziklaösvényen való átkelést, korhadék talpfákból kirakott hullámvasút-menetet túlél egy csuklóficam nélkül, miközben pl. ellenségeik, a trollok, hullanak mint a legyek. Ezt mondja már nekem valaki, hogy lehet innentől izgulni a szereplőkért?!)
A másik említett sztrori, a Narnia, legalább nem is leplezi, hogy gyerekeknek szól. Gyerekként olvastam, és úgy okés is volt (kábére...)
Aztán, hogy a mozira visszatérjek: ezekben az időkben, főleg még a nyolcvanas években, a filmek nem tudták felvenni a versenyt egy olyan ember fantáziavilágával, aki képes úgy olvasni, hogy a szereplők és a tájak megjelennek az agyában, audio-vizuálisan. Nem volt rossz a Labirintus és a Végtelen Történet, de pl. a Conan filmeket csak Arnold elképzelhetetlen fizikuma és karakteres arccsontjai vitték a hátukon, amúgy sokkal job volt Conan képregényeket nézegetni...
Jött aztán a Dragonheart 1996-ban, ahol már volt CGI, és innentől a fantasy fimeknek nagyobb lett a létjogosultsága.
(Amúgy ez nem csak a fantasyre érvényes, mert pl. a Fight Club egy érdekes regény, de Fincher olyan vizuális eszközökkel tette még jobb (!) filmmé, ami 10 évvel korábban még nem állt volna rendelkezésére. VAGY... a Trainspotting, és az American Psycho, amiket bevallom nem voltam képes elolvasni. Az előbbit azért, mert a legsúlyosabb skót akcentuban és szlengben  íródott (a magyar fordítást nem ismerem, lehet ettől még jó...), túl sokat kell rá koncentrálni, hogy élvezhető legyen. A másikat meg azért, mert ahogy átvergődtem az első oldalakon, az volt az érzésem, hogy egy yuppie brand katalógust böngészek, és ez megint csak a sztori hátrányára vált, azaz nem voltam képes arra figyelni, hogy esetleg valami történik is. Mondjuk a Fear and Loathing in Las Vegas mind írott, mind filmes formában élvezhető volt, de itt is azt mondom, ha Terry Gilliam megint megrendezné, a mostani, sokkal profibb technikával, esetleg még jobb lenne...)

Nem azt mondom, hogy innentől olvasni nem érdemes!
Ha úgy vesszük, a Harry Potter is fantasy, nem igaz? Márpedig abból, ha nem is azt mondom, hogy nem volt érdemes filmeket csinálni, de MINDENKÉPPEN el kell olvasni a könyveket, még előtte! Mert pl. itt nincs olyan hiba, mint Tolkien-nél. A sztori több szálon fut, a karakterek élnek, és néhol meg lehet lepődni, ki is a jó, és ki a rossz, illetve, ami még inkább dícséretes, maguk az abszolúte, bona fide hősök (akikről azért már rögtön tudni, hogy azok is lesznek végig), még ők is lejátszák a kis játszmáikat, és a Harry-Ron-Hermione háromszög az gyakran alakul úgy, hogy kettő faszán megvan, a harmadikat meg ezért-azért épp "kiközösítik"... Na, ez pl. valami, ami realitást vihet a fantasy műfajba is, minden fennakadás nélkül.
Ezen kívül is még sok érdeme van szerintem J.K. Rowlingnak, de most elég csak ezt említeni.

És a hosszú bevezető kör után akkor visszatérek arra, miért jutott mindez eszembe:
Game of Thrones.

Az említett nagy fantasy-csalódások után cseppet sem érdekelt, hogy tudomásom van egy ilyen sorozat létezéséről, míg az időm úgy nem alakult, hogy itthon döglök a törött könyökömmel. Hirtelen felindulásból töltöttem le az első évadot, és bevallom, az első epizód feléig legalább, de lehet egészen az utolsó jelenetig, azt gondoltam, lehet fel is adom. (Eleve gyanúsan fogadtam, hogy fantasy sorozat, azaz arra gondoltam, a kosztümre, díszletre, helyszínekre is kevesebbet fognak költeni fajlagosan, mint egy sima 120 perces mozifilmre, nem is beszélve az akcióról, ami általában a fantasy veleje, nem igaz?) De épp jól választották ki, mivel zárják az első fejezetet, ami mindenkit átlendít a másodikig, azt is, aki nem olvasta a regényt.
Suspence - asszem így hívják ezt úgy általában.
Pl. amikor a képregény lapján, a jobb alsó sarokban, az utolsó kockán húzzák elő a kést. Ez kötelező! Ez a minimum, hogy lapoznod kelljen, és legalább addig valamiféle izgalmi állapotban maradj. Egy sorozatban mindig ilyesmivel zárják le a fejezetet, de itt az érdekesség, hogy a Game of Thrones-ban pár fejezettel később már felsorakoztott pár olyan karakter is, akikről egyik fejezet végén azt hiszed, a pozitív oldalon van, a másik végén meg azt, hogy a sötét oldalon, de az első évad végére meg szerintem belenyugszol, hogy tetszés szerint szeretheted bármelyiket, mert (persze egy-két kivétellel) semelyik sem olyan jó, és semelyik sem olyan rossz.
És bár az akciójelenetek (pl. kardozás, vagy jóval-jóval később egy várostrom) tényleg nem múlják felül azt, amit egy sorozattól el lehet várni, mire pár részen túl vagyunk, ez nem is számít! Az egész egy nagy intrika, politika, dinasztia-harc és filozofikus cívódások az említett se-ide-se-oda tartozó karakterek között, hogy le is szarom, kardoznak-e egyáltalán...
Sőt! Kifejezetten annak kezdtem szurkolni, minél kevesebb fantasy-akció-elem legyen, mert annyira jók a párbeszédek!

És ahogy három nap alatt felzabáltam az első három évadot, elszaladtam a könyvesboltba, és megvettem nem csak az első, de az első két kötetet (kb. ezekből lett a sorozat első két évadja), arra gondolva, hogy ezeken is úgy fogok átsiklani, mint libán a szar.
De ez egy hónapja volt, vagy régebben is, és még mindig nem olvastam el az első kötetet...
Mert hogy semmi plusszt nem ad a film után, sőt!
A fejezetek 1-1 karakter neve alatt futnak, az ő interakciójukban halad a cselekmény. Ez rendben is volna, ha nem főleg a Stark család tagjai lennének majdnem kizárólag a szereplők! Rajtuk kívül marad Daenerys, meg a törpe, de ezzel pl. az is rögtön leesik, hogy a törpe is pozitív karakter, holott a sorozatban ez picit tovább lebegett a semmiben...
Ráadásul még ő is sokkal szolidabb a könyv lapjain. Egy jó példa, ahogy a saját kérésére "bevallja a bűneit", mert így alkalma lehet párbaj útján ítéletet kérni, és ki akarja játszani a senki oldalán nem álló zsoldost, párbajozzon az ő képviseletében, mert gondolom ez az egyetlen logikus esélye a menekülésre.
Ez a könyben:
"I have lain with whores not once but hundreds of times. I have wished my lord father dead and my sister, our gracious queen, as well. I have not always treated my servants with kindness. I have gambled. I have even cheated, I blush to admit.... (bla-bla-bla)"
És hogy írták meg filmre?:
"Where do I begin, my lords and ladies? I'm a vile man, I confess it. My crimes and sins are beyond counting. I have lied and cheated. Gambled and whored. I'm not particularly good at violence, but I'm good at convincing others to do violence for me. You want specifics, I suppose. When I was seven, I saw a servant girl bathing in the river. I stole her robe. She was forced to return to the castle naked and in tears. If I close my eyes, I can still see her tits bouncing. When I was ten, I stuffed my uncle's boots with goat shit. When confronted with my crime, I blamed a squire. Poor boy was flogged and I escaped justice. When I was twelve, I milked my eel into a pot of turtle stew. I flogged the one-eyed snake. I skinned my sausage. I made the bald man cry! [makes masturbation gestures] Into the turtle stew, which I do believe my sister ate. At least I hope she did. Once I brought a jackass and a honeycomb into a brothel..."
Érezhető a különbség egy karakter vázlata, és a kidolgozott, mondhatni hús-vér verzió között?
Nem sokkal élőbb az utóbbi?!
De! És nem csak azért, mert nagyon jó törpe színészt találtak, hanem azért, mert George R. R. Martin egy gyenge képességű író, sajnos...
És ez még nem minden!
Mivel a könyvben tényleg csak az "szólal meg" akiről épp a fejezet szól, illetve azok, akikkel ő kommunikál, viszont nincs fejezet Varysról, Littlefingerről, Cersei-ről és Jaime-ről, így amikor ezek bármilyen kombinációban egymással beszélnek (és higgyétek el, ezek a jobb párbeszédekhez tartoznak a sorozatban), az mind a hollywoodi forgatókönyvírók érdeme, mert a regényben nincsenek benne. Ehelyett talán több háttérinfót kapunk az ilyen-olyan vérségi kötelékekről a nagy nemesi családok között, de az aligha kárpótol annak fejében, hogy mondjuk Lena Hedley, mint Cersei ellop minden jelenetet, amiben szerepel. Pl. ahogy kóstolgatják egymást Littlefingerrel, és az elkezdi fenyegetni:
Cersei: A mockingbird... You created your own sigil, didn't you? How appropriate! For a self made man with so many songs to sing.
Littlefinger: I'm glad you like it. Some people are fortunate to born into the right family. Others have to find their own way.
Cersei: I heard a song once. About the boy of modest means. Found his way into the home of a very prominent family. He loved the eldest daughter. Sadly she had eyes for another.
Littlefinger: When boys and girls grow up in the same home awkward situations can arise... Sometimes, I've heard even brothers and sisters can develop certain affections. And when those affections become common knowledge, well...that IS an awkward situation, indeed. Especially in a prominent family. Prominent families often forget a simple truth I found...
Cersei: And which truth is that?
Littlefinger: Knowledge is power.
Cersei (kis gondolkodás után, a testőreinek): Seize him!... Cut his throat! ... Stop it! I've change my mind, let him go!... Step back three paces!...Turn around!... Close your eyes!
(Odalép Littlefingerhez, és az arcába mondja:) POWER is power!

Ez egy jó színészi játékkal (és Lena Headey tényleg jó!) nagyon ütős, és mivel úgy látom, a második kötetben sincs se Littlefingernek, se Cerseinek saját fejezete, hogy lenne benne vajon ez a jelenet?
Ehelyett látom van Davosnak és Theonnak külön sztorija, akik közül az előbbi az egyik legunalmasabb karakter, a második meg csak szimplán szerencsétlen.
A Lannister család bármelyik tagja izgalmasabb, mint a Stark család bármelyik tagja, de a könyv mégis az utóbbiakról szól, a filmen meg majdhogynem 50-50...
Vagy másik példa: egy jó figura a felkapaszkodott, dörzsölt, de ártatlan kurva, Rose, aki összeköt egy-két szálat a sorozatban, vagy legalábbis alátámasztja valamelyik fontosabb szereplő jellemvonásait. Nem csak azért tették bele, hogy egy pár jó csöccsel többet lássunk ;)
A könyvben, bár előfordul 1-1 tipikus 4 betűs szó, a filmben olyan természetességgel használják, mint ahogy az a hétköznapi életben normális. Nem túlerőltetve, mint ahogy pl. a grafikus erőszakot túlvezérelték a Spartacus című sorozatban, csak épp úgy, ahogy mindenki káromkodik néha...
És ez megint egy olyan realitás, ami a fantasybe szerintem kell. Egy olyan világban, ahol egymás fejét adják fel postára, vagy kitűzik karóra, ott nem fognak virágnyelven beszélni a baszásról sem, szerintem...

Szóval, anélkül, hogy túl sokat írnék, ha ezzel a tanáccsal bárkinek is segítek: ne vegyétek meg a könyvet, csak nézzétek a sorozatot! Nagyon jó angolul, de általában jó a magyar szinkron, gondolom ezt is jól megcsinálták.

Play

Tegnap a Hungarian Culture Days megnyitó ünnepsége már elég fáradtan ért, szóval nem akarok részletekbe belemenni, mert sok lenne benne a kritika...
Vegyük inkább csak a szépet: picit belecseppentem valamibe, ami nyomokban hasonlít a kulturális életre, és ez picit elveszi a hétköznapok itteni munkásszállás/száműzetés jellegét. Meg persze újra felfedezem magam, mint alapvetően szociábilis lényt.
Pl. egy bő hónapja senkit nem ismertem, aki részt vesz ebben a pár napos rendezvénysorozatban, most meg már a "járulékos ismerkedésre" is volt példa: Az Abbey Chiropractornál véletlen összefutottam egy magyar lánnyal, akivel - mivel a csontkovács mutatott be - először váltottunk pár szót a bokagyakorlatokról, aztán ebben ki is merült volna a téma, ha nincs ez az amatőr színjátszás, mert így mondhattam, hogy egyébként szombaton hattól a Culture Boxban előadunk egy kis modern tragikomédiát, és én vagyok az egyik szereplő...
- Tényleg? De jó! Pont mostanában gondolkodtam rajta, hogy milyen rég voltam színházban (stb.)... Oks, akkor telszámcsere + e-mail cím, és küldöm az infót...
Jó-jó, most nem kell még tovább fűzni a sztorit, de pár hónapja mit mondtam volna?
- Amúgy egy mosodában dolgozom... elkérhetem a számod?

A depresszióból járt utakon nehezebb kimászni, higgyetek a mesternek!
Ez volt a fő oka, hogy amikor friss ismerősöm, Réka megkérdezte, elmennék-e egy olvasópróbára, mert az egyik szerepre pont engem tudna elképzelni, nem azt mondtam, hogy én még mindig emlékszem rá, hogy besültem egyszer magyarórán, amikor hangosan fel kellett olvasnom valamit, ami három mondatnál több volt. Okés, arra figyelmeztettem, hogy ahogy emlékszem valami színjáték-félében utoljára egy alsótagozatos anyák napi műsorban léptem fel, de mégis mi lenne ez a szerep?
- Egy ideges kis könyvelő - mondta.
- Hát, kicsi is vagyok, meg ideges is, még akár sikerülhet is - egyeztem bele.
- Jó, küldöm a szövegkönyvet.
Megmondom, picit furcsa érzésem volt első olvasás után, miért gondolta, hogy pont én legyek az a karakter, aki megjelenik egy nő házassági hirdetésére, de totál ideges, mert sosem tudott csajozni, és amúgy hipochonder is, és végig tök béna, de amikor ennek ellenére mégis úgy néz ki, hogy összejönnek a nővel, akkor el se hiszi mekkora boldogság érte, és szívinfarktust kap... :O
Bazmeg, picit kivonatolták az elmúlt pár hónapomat, mi?!
De ha jobban belegondolok, akár az eddigi életemet is... (De ezt még egy orbitális, szucid depresszió kellős közepén gondoltam...)
Az olvasópróbára amúgy igen furcsa állapotban mentem el, mivel előző nap legénybúcsú is volt, meg valami olyan szitu is rögtön utána, amit egy másféle búcsúnak is felfoghatnék, és picit megviselt ez is, plussz ráadásul mivel korán keltem, nem tudtam később visszaaludni, csak úgy, hogy rátöltöttem még a kutya szőréből...
Mondtam is:
- Nem igaz, Réka! Van egy csöves is a darabban, erre te a könyvelőt osztod rám?!
De folyékonyan olvastam, belevittem rögtön egy kis Woody Allen merítést, és megkaptam a szerepet. Picit aztán aggódtam is, hogy vajon legközelebb, tiszta fejjel menni fog-e, vagy egyszer volt Budán kutyavásár, de nem voltam gondban azóta sem :)

Pedig nem olyan könnyű ám!
Pl. első nekifutásra több szövegem volt, mint Steven Seagal-nak egy 90 perces filmben! (Később húztunk mindenki szövegéből.)
Réka komolyan vette a rendezést is, nem csak úgy, hogy csapjunk össze valamit, a lényeg, hogy mi élvezzük!
Elsőre nagyjából okés volt ez a Woody Allen sorminta, bár azon vitatkoztunk, hogy szerintem a fickó, bármilyen balfasz is, de amúgy egy kis perverz, szerinte meg inkább legyen csak simán egy izgulós kis lúzer... Aztán amikor a szöveget már úgy gyakoroltam az Irishtown Nature Parkban (ahol nem sokan járnak, lehet magamban beszélni), hogy nem is nagyon néztem a papírt, és belevittem a hipochonder-idegeskedő hanghordozást meg mozdulatokat, amennyire csak szerény képességeim engedték, akkor (kb. 2 hete) megváltozott picit a dolog, hogy az elején próbáljon meg cool lenni, majd később bújik ki a szög a zsákból! De csak próbáljon meg laza lenni, azért lehessen érezni, hogy belül izgul! Próbáljatok meg Danny Trejo-val eljátszatni egy matematika professzort, akiről amúgy a katedra mögül átsüt, hogy titokban stand up komédiást játszik a tükör előtt, de csak ha a felesége nincs otthon...

Bár... mégsem ez a jó példa... mert amúgy ha már "játszani" kell, azt gondolom, egyszerűbb lehet egy teljesen olyat alakítani, aki semmiképpen nem én vagyok. Pl. kipróbálnám, milyen lenne egy kőkemény kiképzőtiszt. Tök felszabadultan üvöltenék és aláznék mindenkit, mert ez biztos egy titkolt vágyam... :D :D
De egy 35 eves pasi, aki csajozni akar, de tök béna?! Ezt most hogy játszam el? :D
Ezért szerettem volna megkapni a csöves szerepét is plusszban, hogy legyen valami kontraszt legalább. Viszont Réka elsőre úgy képzelte el, hogy minden halott pasi a jelenete végén ott marad a háttérben, sorban leültetve, szóval kettős szerepek kizárva.
Erre most mégis én játszom a csövest is, és ez 4 nappal (!) az előadás előtt jött be, mivel egy nagyon szomorú dolog miatt nem tud mégsem jönni az a srác, aki eddig erre próbált. Okés, a hajlesznek nincs konkrét szövege, csak mimikája, meg dünnyög és bólogat, de azért tudni kell mindezt a partnerrel összhangban, és persze van a jelenteben mozgás, amit ugyanúgy meg kell jegyezni és begyakorolni...
Ja, ez a színpadi mozgás, ez is egy külön téma ám!
Mire már tudtam a szöveget, és tök jól összemondtuk egymással szemben ülve, hirtelen elfelejtettem sorokat, amikor elkezdtük játszani, és arra kellett figyelni, hogy most épp leülök, felállok, előveszem a zsebkendőm és a homlokom törölgetem, stb. Meg aztán hiába tudod azt, melyik sor jön, azért próbáld meg elhitetni, hogy nem tudtad igazából mit akartál mondani, mert a partnered szövegére reagálsz elvileg... És ar-ti-ku-lál-tan! És hangosan! Okés, ideges a karakter, és ehhez lehet nem passzol az a színtiszta hanghordozás, amivel a szózatot szavalnám el, de attól még a nézőnek meg kell értenie mit mondok... Mondtam is, ezért nem tud biztos jópár magyar színész filmben játszani, mert a kamerába is úgy ordítanak, mintha a Nemzeti színpadán akarnák elérni, hogy a nézőtér minden pontján hallják őket.... <<< Ja, és ez is! A pont-pont-pont. Ahogy ezt írásban is indokolatlanul használom, és az életemben is meghatározó vonás, hogy "lebegtetem a dolgokat", nem fejezek be semmit igazán, így Réka felhívta a figyelmem arra, hogy gyakran nem viszem le a hangsúlyt a mondat végén sem. És a magánhangzóim kiejtésével is voltak gondok, arról nem is beszélve, hogy - talán mert circa két hónapja nagyon keveset is mozgok, meg gyakran "lógattam az orrom", "fájt a szívem" és "elszorult a torkom", a légzésem nagyon sekélyes lett, és vagy kifulladtam, vagy túlkapkodtam magam levegővel, nem fújtam ki rendesen, mire a következőt kellett venni egy másik mondathoz... Szóval pl. egy egész probát szánt beszéd- és légzéstechnikára.
De valószínűleg ezek nem fognak meglátszani a darabban, mert ugye az egészre kevesebb mint egy hónap volt, csak úgy gondoltam megjegyzem, érdekességképpen.

Az utóbbi két napban már a helyszínen próbáltunk, egy csomó idő ment el pl. a berendezésre, technikai dolgokra, és közben a teremben a kiállítók pakolták fel a fotóikat, grafikáikat, és volt hogy csak azért mentem be, hogy egy másik srác jelenetében segítsek, mint súgó, szóval eléggé belehúztam, és titkon remélem, hogy valami folytatása is lesz, mert rájöttem, hogy szeretem csinálni.
De ha nem is lesz utóélete, ha másra nem, arra mindenképp jó ez az egész, hogy van eleje, meg vége, azaz nem... pont-pont-pont...
;)

A csumpi bringás és a ferraris

Találtam egy követ (kősziklát) a parton, ami a tökéletes eszköznek bizonyul eddig a bokagyakorlatokhoz. (Lásd előző bejegyzés)
Mondjuk annyi mínusszal, hogy rengetegen kocognak és sétálnak arra, szóval teljesen ki kell zárni a külvilágot, és le kell szarni, hogy idiótának néznek, ahogy egyensúlyozok rajta...
De van inspiráció ehhez is, kaméleon típus vagyok...

És ahogy tegnap, vagy tegnap előtt ez a kő (meg a szivárvány) csak abban segített, hogy végre biztosan átmenjek a József Attila Teszten hazafelé, ma már ebben tuti voltam, és még ez is történt:
Elment mellettem a Ferrari, amit néha látok errefelé. Persze nem jutott sokra, hiába duruzsolt a ki-tudja-hány henger, útjavítások vannak, az ezer sebből vérző bringámmal megint utolértem, és volt egy szitu, hogy akár pimaszul be is vághattam volna elé, ahogy az útmunkás "GO" jelet adott, és utána Ferrari ide vagy oda, a sínekig (a "József Attila Tesztig") nem tudott volna nagyon elmenni mellettem...
Keserű kis goblin lettem volna, ha kijátszom a kártyám, mi?!
De gondoltam, itt "a lottó nyertes". Lehet nem okoz neki nagyobb boldogságot a Ferrarija, mint nekem az, hogy már végül is 8 héttel a könyökműtétem után (igazából már 6 héttel utána kezdtem) tekerem a csumpi bringámat, de AZ BIZTOS baszná az agyát, ha a milliós kocsijával mögöttem kellene pöfékelnie egy darabig... És miért basszam el valakinek a kedvét, ha én se akarnám, hogy az enyémet elbasszák?!
Szóval elengedtem.
(A DART sorompónál újra találkoztunk, de addig legalább ráléphetett a pedálra, nem igaz?)
De jól megvoltunk ma, én meg a ferráris...
Én a zenémet hallgattam, tekertem a roncs bicómat, és jobban helyén éreztem a bokám-térdem-gerincem, ő meg ki tudja... minek örülnek a milliomosok???
Ha bevágok eléjük és felbaszom az agyukat, csak azt tudom meg, hogy minek NEM örülnek, ugye?

Asszem kezdek "indiai" lenni, mi?

:D

Szivárványt fingani

A tudományos magyarázat, miért finganak szivárványt az unikornisok:

Ilyen egyszerű, és nem csak az egyszarvúak tudják.

Ez jutott eszembe ma, amikor a reggeli, tengerparti sétám alatt a következők történtek:
- Találtam egy olyan követ, amire ha felállok, akkor lehet rajta billegni, és ez egy kellemes egyensúly-gyakorlat, meg a rosszabbik bokámmal úgy nyomom le, hogy érezzem, hogy dolgozik, és közben jó a térdemnek is, meg minden, de a lényeg most itt csak annyi, hogy jól esett.
- Közben sütött a felkelő nap, de persze a távolban lehetett itt-ott látni, hogy szemereg az eső is valahol, hiszen mégis csak Dublinban vagyunk.
- A playlist-emen épp a Pink Martini Bolero feldolgozása következett, amikor az Aviva Stadium tövében észrevettem, hogy elkezd kifejlődni egy szivárvány.

Namost, az elején nem voltam benne biztos, hogy lesz-e belőle valami, de egy perc után beleéltem magam, mert a szivárvány egyre élénkebb lett, és ráadásul tényleg alulról felfelé, illetve ívben az óramutató járásával megegyezően nyújtózkodott, mintha csak én rajzoltam volna fel oda. És ahogy a Bolero is beleerősödött a témába, én ritmusra billegtem, a hátamat sütötte a nap, és tényleg - bármilyen giccses is -, de olyan jó érzéssel töltött el, hogy én rajzolok egy szivárványt az égre :D
És tényleg az alatt a 6-7 perc alatt érte el a kiteljesedést, amíg a szám tartott, szóval valami metafizikai összhangot is éreztem, amit ugye mostanában nem nagyon...

Eszembe jutott, amit egy nő mondott nekem pont egy-két napja, és akkor is nagyon egyet értettem vele, pedig amúgy nem szoktunk egyetérteni. Nem tudom szó szerint idézni, de kb. ez volt a lényege:
Ha valami pozitív dolog történik veled, vagy jól érzed magad, akkor tudatosítsd, aztán engedd el!
És ugyanígy, amikor nem jó valami, azt is tudatosítani kell, és elengedni. Tudni kell mi a jó, és mi a rossz, de tudni kell mindkettőt elengedni. És ha ez megy, akkor a jó dolgok maguktól meg fognak találni, szinte "üldözni fognak", a rossz dolgok meg feladják...
Jól hangzik, mint minden new age tanítás, csak hát én világéletemben egy ragaszkodó típus voltam, és ami jó, azt nem akarom abbahagyni, ami meg rossz volt valaha, attól hajlamos vagyok tartani később, hogy lehet rossz lesz megint...

De most, milyen véletlen, ahogy vége lett a Bolerónak, és a szivárnány kezdett elhalványulni, jött a következő szám, a "Me Na Szom" Mitsourától. Valamiért nem találja a blogger, hogy úgy beszúrjam, mint a másikat, de itt az elérhetősége, érdemes meghallgatni ezt is:
http://www.youtube.com/watch?v=DOj2x9ouj1I&feature=player_detailpage

Szóval, amíg a Bolero egy kiteljesedős szám, ez egy lecsengetős-elengedős, szerintem.
És faszán el is tűnt a szivárvány, ahogy meghallgattam, mintha ott se lett volna.
De egy picit megmaradt a jó érzés még reggel, és hosszú ideje először biztos voltam benne, hogy átmegyek a "József Attila Teszten", ahogy hazafelé sétálok...

Hogy mi az a "József Attila Teszt", meg hogy ezen kívül mostanában mi van velem, abból most nem csinálok blogposztot, de azért majd barátoknak megírom, ha érdekel ;)