Érdekes,
Józsibácsi is írt épp erről a témáról (és azt biztos százszor annyian fogják olvasni, mint ezt itt), de nekem épp előtte két nappal volt olyan élményem, ami ilyen irányvonalon egy agyalás-maratonra késztetett.
Ez sajnos a régi sorminta szerint indult, azaz haragban a világgal, mérgesen.
Mérgesen szó szerint, ugyanis volt 1-2 cucc bennem előző estéről, amiből a max. négy óra alvás nem sokat simított ki.
De régen képes voltam hetekig bedurcizni, puffogni, mindenben hibát találi és mártírkodni, jobb esetekben valami írásban vagy rajzban szenvedve ki magamból az epikusnak vélt világfájdalmakat.
Van ez így, mi?
Tiszta szívvel... (ha kell, embert is ölök)
Dömdödöm (én tudom bmeg, mire gondolok, hát mér nem érted??!!)
"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a szomorúság. Mondjuk havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötítétenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna szívem.De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé..."
Lázár Ervin kezdi így a Négyszögletűt, ami egy tökéletes mese, de azt hiszem ő hajlamos volt belefeledkezni a depresszióba, én meg most épp a tavaszt várom, és nem fogom ám hagyni a télnek, hogy visszahúzzon.
Szóval ahogy kitisztult a fejem, megállapítottam azt is, hogy Fenti Tesó olyan, mint az árnyék, ahol fény van, ott látszik ő is, és az az én hibám, hogyha a kezemmel farkaskutyát csinálok, akkor elfelejtem-e, hogy attól még az csak két tenyér, vagy beugrok a trükknek, és aztán szidom, hogy ne szivasson!Első körben persze rákentem, hogy rossz forgatókönyvvel ült a súgólyukba, de persze már akkor is beláttam, hogy a darabot nekem meg kellett volna tanulni amúgy is...
Ennyi elég a ködösítésből, eljött a következő nap, békejobbal és másképpen szemlélve a dolgokat.
Először is megemlékeztem 2011 végéről.
Ja, nem, bocs.
Először is toltam egy jamaicai reggelit és mivel volt időm, a scenic route-on mentem dolgozni, a Phoenix Parkban pici kanyarral a nagy sugárúton végig le. Az eleve olyan, mint egy reptéri kifutó, kiváló aszfalttal, egyenesen, majdnem 3 km. A kormányt elengedve, hátradőlve, olyasmi zenékkel, mint amik a Beastie Boys In Sound From Way Out albumán vannak, ez a 3 km végtelennek tűnik, és a bringa is el tud tűnni a seggem alól és egy kis repülés sosem árt, ha rossz a kedv, ugye?
No így mentem, meg aztán bent is - mivel José meglepően jó fej volt, és engedi hogy fülhallgatóval dolgozzak, ha nagyobb góré nem jár a közelben - a lepedők csak úgy repkedtek gyönyörűen a kezem alatt, és amikor meg mindenképp ki kellett húzni a fülest, akkor meg meglepve tapasztaltam, hogy Faith talált egy rádióadót, ahol minden rendű és rangú reagge zene megy csak, és bár nem az én világom, most ez így nagyon ott volt a szeren. Toltam a napkint Lucianonak, hogy nem győzte kapkodni, olyan voltam mint a polip, szinte nyolc kézzel etettem a mángorlót, legalábbis nekem így tűnt, és jól elkacarásztam belül :D
Szóval elsőre csináltam magamnak egy kis pozitív hangulatot, hogy ne úgy menjek be dolgozni, mint akinek a fogát húzzák, hanem
igenis, én ezt most élvezni fogom, mert ahogy Emiliana Torrini is énekli "I know life is long, but it goes so fast"...
Kitérővel akkor, de vissza 2011 végére!
Merthogy eszembe jutott az a sok keserű vita, amikor magyarázom a másik szerencsétlennek, hogy ne higgye már azt, hogy az ő érzelmi nyomorúságát össze lehet azzal hasonlítani, hogy én konkrétan a padlón vagyok, és ha azonnal nem történik valami csodaszerű dolog, akkor akár hajléktalan is lehetek még...
És most akkor álljak le durcáskodni egy kis érzelmi jellegű "lecke" miatt?
Akkor igaza lenne a 2011-ből utánam szóló hangnak:
- Te meg a hitelesség, Istvánom... Egy lapon se lehet említeni - (durva, hallom a hangját :o)
Nomost, ahhoz képest hogy én mindig is hangsúlyoztam, nem az a legfontosabb, hogy egy ember hiteles legyen, hanem hogy szerethető, azért ez felébresztett.
Hiszen kimásztam a szarból, rendeztem a cehheket, stabil melóm van, saját en-suite szobát bérelek, és most már kínai orvosra is telik, aki akupunktúrával és masszázzsal kezel. Mekkora egy szégyen lenne most panaszkodni, mi?! Hát meg, nem is csak erről van szó, hogy szégyen-e vagy sem,
ez csak a "switch" volt, hogy a durcából átváltsak arra, hogy mire érdemes figyelni (csak a szépre, ugye?)
Szóval hip-hopp, tekertem egyet a blendén, és egy pillanat alatt másik kép volt előttem.
Egy nem tökéletes, de elfogadható, sőt! Szerethető kép. Ahol megvannak a sikereim, a fejlődés mozgásban tart, és ha jól figyelek, csak jobb és jobb lesz folyamatosan.
Rájöttem, hogy évekig - talán életem nagy részében - a "fájdalom-testem" tápláltam. Büszke voltam arra, hogy érzékeny művészlélek vagyok, no nem annyira nyomorult, hogy folyamatosan sajnálatra szorul, de azért időről-időre botlásra van ítélve (a jobb lábam ugye fizikailag is felvette a formát 1992-ben, amikor leestem egy szikláról), és a botlások ellenére bohóckodva tovább tudok ugrabugrálni, de tragikomikus figura maradok.
MARADOK?
Semmi nem kötelező!
Ha megvonom a figyelmet a fájdalomtól, megszűnik létezni!
Pápá fájdalom!
No azért most gyorsan beszúrom, hogy nem akarom kilakkozni magam idő előtt, és nem pályáztam soha guru státuszra, és tisztában vagyok vele, hogy vannak és lesznek fájdalmak, amikbe belenyúlok, megégetem én még talán a kezem párszor, és hát az élet mán csak ilyen. Ezzel a feljegyzéssel, csak az IGYEKEZETET, jó szánddékot örökítem meg.
Én még mindig Maslow piramisában gondolkodom, azzal együtt, hogy tök jól hangzik Lennontól, hogy "all you need is love." Az akupunktúrára pl. csak úgy lenne pénzem, ha abszolút nem takarítanék meg semmit, és akkor megint duzzoghatnék, hogy akkor meg ezek szerint sosem lesz annyi indulótőkém, hogy otthon elkezdjek kis földöm kommunázzni, meg stb? Maslow legalja: a biztonság...
De nem így van ez, mert ha magadra jó szándékkal költesz, az lehet épp beindít egy "szívóhatást", azaz a sors lehetővé teszi a bőség megtapasztalását. Pl. most konkrétan: kb. nyertem annyit a sportfogadással ami fedezi a kínait.
És amikor ott fekszem, és kurvára fáj amúgy ahogy szétmasszírozza a vádlimban ősidők óta letapadt izmokat és inakat, de azt élem meg, hogy egy másfél órán át kezelnek, amire megteremtem a pénzt, mert sikeres vagyok valamiben (ami épp most a fogadás), ezt a komplex életélményt magamévá tudom tenni, és meg tudom teremteni a lehetőségét a továbblépésnek.
Mert ugye a rossz boka rossz lépést eredményez.
Valami sántít, mondhatni.
De ha belül nem tudtam ezt hamarabb helyretenni, hogy annak a külső tünetekben is legyen látszata, akkor kezdjük kívülről! És a kínai tud, valóban jobban megállok a lábamon, és minél inkább megállok a lábamon, annál derűsebb leszek, és akkor majd úgy fogja hozni az élet, hogy amikor megint kell nekem a kínai, akkor meglesz rá a keret.
Detszól.
Jó messzire mentem, mi?
Ezek a dolgok a mélyben mind összefüggnek, ezért mondtam, hogy voltaképp lényegtelen is, mi váltotta ki az egészet, a vége ez a pozitív hangulatú felismerés lett.
Amúgy még hozzáteszem, hogy a pirosat nem szabad a zöld mellé, mert a szemet is zavarja, de ahogy megtapasztaltam, az agyat is. A zőcséget nem fogom vörösborral keverni többet.
A másik meg, hogy a sportfogadásról nyilván én is tudom (keserű tapasztalatok árán), hogy nem kamatozó kincstárjegy, de miután elemeztem a december közepétől január végéig megtett tétjeim, és rájöttem, hogy úgy fogadtam (és vesztettem), mint egy "játékos", elkezdtem úgy fogadni mint egy "statisztikus", és azóta nyeregetek :D
Csak a szépet!
Itt a tavasz!
