Emlékszem Ridley Scott egyik ballépésére, a G.I. Jane-re, amikor a doki megkérdezi Demi Moore-tól, miért is csinálja ezt az egészet?
- Hogy felrobbanjon bennem a szar.
Hát, én nyilván nem ezért csinálom a Cabin Steward melót, meg persze gondolom azért ennél keményebb munkák is léteznek, de a mosoda után most tényleg úgy érzem magam, mint egy valódi kiképzésen.
- Nem hagynak aludni!
- A meetingen a Hausdama mocskos módon megalázza a "legjobb barátod", de nem szólsz, üres tekintettel nézel, mert még egyelőre te is a "főtörzs" jó embere vagy, és nem akarod elbaszni. (Amúgy sincs legjobb barát a hajón, ezt már rég lehet tudni...)
- A szokásos meló mellé teljesen váratlan helyzetekben új feladatokat kapsz, de azért legyél kész mindennel, amit egyébként is elég nehezen teljesítesz.
- Nincs időd munkaidőben enni, néha nem lenne idő még WC-re menni sem, ha nem az lenne épp a két óránkénti side-job, hogy tedd rendbe a nyilvános férfi WC-t.
Persze ha beleszoknék, és ismerném az összes levágható sarkot, amivel még el lehet passzolni a kabint, akkor lazább lenne, de sokkal akkor sem lenne több időm, és az is össze-vissza, nem mint a mosodában, ahol majdnem minden nap egyforma volt, és majdnem minden nap végén le tudtam lapítani egy bő fél órát (Így már csak 11,5-et dolgoztam a márciusi 13 helyett). Most alsó hangon megvan a napi 11, de minden negyedik nap Stand-By Duty, ami lehet 15, de akár 16 is.
De nem akarok panaszkodni, és igazából írni sem kellene minderről, hiszen a
jó robotot arról lehet felismerni, hogy nem is tudja: ő egy robot. Csak megy, és csak a következő lépésre figyel. Amikor az elején nehéz időket éltem a mosodában, akkor is így működtem. Aztán megszoktam, rutint szereztem, és már volt időm gondolkodni, sőt! Az idő nagy részében nem is voltam jelen, mert a zenémmel a fülemben, a vasalós-sarok magányában igen könnyű az átjárás másik világokba. (Nem is csoda, hogy sokan furcsának tartanak, hiszen ha belefeledkeztem, másra gondoltam, lehet épp úgy ment végig a kezem egy nadrágszáron, mintha valaki hátát simogatnám, vagy csak úgy formálnám a csít a tenyeremmel...)
Addig jó volt, amíg nem kezdtem el egyre többet kérdezni, hogy ha vannak másik világok, akkor mit csinálok én itt? Vagy igaz lehet-e hogy itt kell lennem ahhoz, hogy egyszer majd egy ilyen világba tartozzak? Nem tudom. Talán. De mi fáj? Mi hiányzik? Miért szóltak már megint hozzám? Mikor lesz vége? Mikor???
No, innentől már ember vagy, nem robot, és ez itt a hajón nem feltétlen áldásos.
Az utóbbi két hétben ritkán voltak emberi megnyilvánulásaim munkaidőben, az esetleges bosszankodást kivéve. Nem tudom, talán ez szomorúbb annál is, hogy fizikailag hogy érzem magam. A Pest-Amszterdam vonalon rendszerint kimegyek pozitív energiákat bezsebelni Bécsben egy templomba, Melkben egy ártéri erdőbe, Nürnbergben is egy erdőbe (mindig ugyanahhoz a fához), Regensburgban egy parkba vagy esetleg kicsit a katedrálisba, Rüdesheimban a hídromhoz. Most csak Melkben voltam, de ott is olyan zombi fáradtan, hogy a szokásos "de jó is a természetben" érzés helyett csak bambultam egy darabig, aztán visszamentem a kabinba aludni egy órácskát.
Talán ez egy jel, hogy ideje lenne komolyabban elgondolkodni azon, hogyan tovább, mert így ez nem lesz jó, még akkor sem, ha estleg jó jattokkal kompenzálnák a robotolást. De a pénz elég itt jatt nélkül is, meg persze a pénz nem boldogít, csak úgy kell.
Kicsit később (203)Tudom, Haitiben még mindig rosszabb, de az első embarkation day (az előző napi stand-by-jal együtt) remélem hátralévő életem két legkeményebb melós napjaként marad meg a krónikákban.
Most (17:47) kábé először ülök le 30 másodpecnél hosszabb időre reggel 4:45 óta, és ebbe a szarás is beleszámít. De mindjárt menni kell még vissza, mert hatkor is jön egy csapat, és roomingolni kell, kellemesen kitöltve azt az időt, ami alatt enni lehetne a 18:30-as meetingig, ami után még kábé este tízig futkosok, hacsak nem tovább.
Ja, és még aztán kitalálták, legyek modell a mentőmellény használatához. A HM rámrakta a cuccot amikor még a beszéd nagyja hátra volt, így vicceskedhettem a rooming közben, hogy "Ne aggódjanak, nem süllyedünk". Ez még rendben, de emiatt nem csak a vacsorát, a meetinget is lekéstem, így időn túl kellett leszámolnom a csokikat, meg az egyéb bizbaszokat, amiket első este be kell tenni, és késve indultam el a section-be. Ilyenkor persze duplán szopás az ilyen késés, mert akad 1-1 nagyon elkésett vendég, akinek csak az említett bizzbaszokat kell bedobni, és ki van pipálva a szoba, de ha közben megjön, lehet lehugyozza a WC-t, összefröcsköli a tükröt, ha meg még zuhanyozni is van ideje, az már katasztrófa.
No mindegy, a napnak még nincs vége.
A 14 szobát ledaráltam 20:45-ig (rekord!), csak hogy megtudjam: meeting lesz, nem mehet el senki, meg kell várni, amíg mindenki végez. Jójó, ki van még? Mariának van még két kabinaj, felcaplatok a másodikra segíteni, legyen már vége a npanak! A két kabinban otthon vannak, megoldom pár perc alatt, mert tudok angolul, és tudom úgy kérdezni hogy van-e szükségük valamire, hogy a válasz az legyen, kb: "I'm all right, thank you". Maria ebbe kicsit belebonyolódna...
Meetingen a "Főtörzs" ködbe burkolt lebaszásokat ereget az általános morálra, amit nem bír, mert csak pozitívul ért, és a végén
beveti a szopatórakétát: akkor most mindenki tízig dolgozik, segítünk a mosodában.
Bassza meg, sírni tudnék, de nem olyan családból származom én.
Elvagyunk még 21:30-ig, amikor már látványosan csak álldogálunk a polcoknak dőlve, és Anikó jó zsaruként jön vissza: mehetünk pihenni.
Hurrá!
Másnap 6:30-as reggeli, akkor 6-kor csekk, troli félig üres, szóval ébresztő 5.20-kor legkésőbb. Egész nap mini Bounty-t, Raffaello-t, és hasonlókat ettem, amit esténként rakunk a párnákra. Nem mintha désmálhatnánk a raktárban, csak éppen egyik kedves betegem így sakkozta ki, hogy ne kelljen jattolni: összegyűjtötték, és egy kártyával együtt (Thank You, Istvan!) bedobták egy szatyorba. (A Szegénységi Bizonyítványukat azzal állították ki, hogy az egyik csoki fel volt bontva, és a fele hiányzott!)
Szóval valahogy nem megy csak úgy bedögleni este tízkor, a régen várt zuhany után, hanem felmelegítem a rendesnek nevezheő, félretett kajám, és felbontom a bort, amit egy rendesebb vendégemtől kaptam, és pötyögök kicsit.
Otthon, az ágyamban.Aztán alszom kábé 5 órát, és megint kezdődik egy nap.
Megéri?
Tényleg nem tudom.
Tényleg nem tudok semmit?
