"Randik", álmok, építőkockák

Nemrég voltam egy rendezvényen, aminek a lényege ennyi: férfiak és nők, részben irányított páros "gyakorlatokat" végeznek egymással, melyeknek lényege a ráérzés, a szeretet, és a tisztelet.
Itt nem az általános, embertársunk iránt érzett tiszteletről, hanem a másikban lakó - és a mai világban hanyagolt, számkivetett - istennőnek, illetve istennek szóló tiszteletadásról, már-már vallásos áhitattal való kezeléséről szólnak a "játékok". Persze, lehet belevinni többet is, például ha a tiszteleten és szereteten túl konkrét vonzalmat érzel valaki iránt, megpróbálhatod ezt is kommunikálni, érintéseddel, szemkontaktussal, vagy pusztán gondolataiddal. Hogy ez azért ne legyen ilyen bonyolult, a szünetben (amikor már a lehetséges párkombinációk nagy része lefutott), és a végén is alkalom nyílik arra, hogy megszólíts valakit, és akár konkrétan meg is lehet pengetni egy más körülmények közötti találkozót.
Úgy láttam, nem a kétségbeesett társkeresők járnak ide, én sem arra hajtottam, hogy az este végén legyen 3-4 telefonszámom, és így növeljem annak az esélyét, hogy talán az egyikből "lesz is valami".
Egyet elkértem, megkaptam, és pár nap múlva egy teaházban találkoztunk is.
A pár nap alatt magamban elképzelhettem volna sok-sok lehetséges kimenetelt, onnan kezdve, hogy az utolsó pillanatban egy SMS-ben tudom meg, hogy "bocs, mégse", a "mindenkire ráfér a szex, szóval kezeljük felnőtten" szvinger-verzión át, a mélységes lelki katarzisig.
Gondoltam rá, hogy ha lehet, akkor több is legyen azért, mint teázgatás, de nagy különbség van aközött, hogy gondoltam rá, és aközött, hogy elképzeltem-e ezt valójában.
Ugyanis nem képzeltem el!
Nem vizualizáltam mást, mint egy jó beszélgetést, egy kedves, szimpatikus nővel. No, persze, néha-néha bevillant, mi is lehetne még az estében (pl. egy csókig el tudtam jutni), de nem képzeltem el meztelenül, vagy akár alsóneműben, és nem is próbáltam. Így teljesen pozitívan fogadtam, hogy minden jó, amit elképzeltem, valóra is vált, sőt! Nagyon örültem neki, hogy annak ellenére, hogy nyilván meg kellett magyaráznom, miért pont ő, és mit is szeretnék (és nyilván hazugság lett volna olyat mondani: "ööö, hát én csak tényleg teázásra gondoltam..."), és annak ellenére, hogy hamar leszögeztük, hogy ez a kapu zárva lesz, tényleg jót beszélgettünk, és volt valami a levegőben, ami nem az a szokásos vibrálás ugyan, ami tipikus "esélyes" kapcsolatok kezdetén van, de valami határozottan pozitív.
Később, amikor hazasétáltam, már tudtam is, hogy mi: ez az a fajta jó érzés, amikor póz nélkül ülsz valakivel szemben, és a férfiasságod természetesen éled meg. 1: semmi taktikázás. Semmi olyasmi, hogy amúgy nem is érdekel a másik, és csak várjuk, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. 2: ha nem jön össze, semmi durca (akkor minek adta meg a számát?!), és semmi pánik (ez még nem jelenti azt, hogy én egy béna lúzer vagyok, csak épp nem vagyok "jó metszéspontban") 3: ha az első két pont megy, nem kell szégyellni, hogy akkor már megint én vagyok az, akiből azt nézik ki, hogy kedvesen meg tud hallgatni, és még talán meg is tud érteni. Ha egyszer ilyen vagyok, ezt sugárzom, talán el kell fogadni, nem? Inkább, mint minden áron bizonygatni - főleg magamnak -, hogy "oké, kislány, én meghallgatlak, érzékeny is vagyok ám, de az ágyban meg egy szexgépezet, majd csak várd ki a végét!"
Ha erre a részre is kíváncsi lenne, biztos meglenne rá az alkalom, ha meg csak őszintén örül annak, hogy beszélgetni is lehet pasikkal, akkor én örülök annak, hogy engem ebben partnernek tart.
Szóval boldog vagyok, hogy egy évek óta viselt maszkot - ami kurva szarul állt nekem amúgy is - sarokba dobhattam.
Tök "véletlenül" épp 3-án lesz a Vaku Playback Társulat következő fellépése, ami - gondolom a farsangi időszak fényében - a fő ihletadó témának a maszkok-álarcok-szerepek csapást jelölte ki. Érdekes, mi?
Azóta amúgy volt még egy "randi" (egy másik lánnyal, nem ugyanabból a körből). Ez előtt ugyan már kicsit többet vizualizálgattam, de aztán ebből sem lett más, mint tea és beszélgetés.
Ezt csak azért írom, mert itt megint annak van jelentősége, hogy bár elvileg "csalódottan" mehettem volna haza, megint mosolyogtam, mert megint átmentem az egyes, kettes és hármas ponton, magam részéről úgy érzem teljesen vállalható voltam, és még ráadásul úgy is éreztem, nekem épp az volt a szerepem (ha mindenképp valamilyen szerepet kell osztani), hogy megerősítsem kicsit egy-két gondolatban, amik talán mostanában ébredeznek benne, de még bátortalan, bizonytalan. Ha valamelyest biztatást adhattam neki, annak máris örülök. (Ha ő teljesen másképp látta az esetet, az is lényegtelen az én szempontomból, én így éltem meg most, és ez nekem így kerek.)
Mind a két esetet felfoghatom karmikus tisztálkodásként is, aminek akkor lehet jelentősége, ha lesz még pár hasonló teadélután, mielőtt nem csak a "bennem lévő isten", hanem a fizikai síkon megjelenő "eszközkészlet" is kap némi tennivalót. Ahogy én bántam már nagyon szégyenletesen nőkkel, és akarva-akaratlanul romboltam inkább, most talán két helyre be tudtam csúsztatni egy-egy fontos építőkockát is.

És, ide tartozik kicsit, bár már nem a nőkhöz, hanem csak a vizualizációhoz: a második teázás utáni este volt egy olyan álmom, ami nagyon "erős kép", és szöges ellentétben áll azokkal az álmokkal, ahogy a Föld, az emberiség jövőjét szoktam látni. (Ugyanis elég gyakran voltak világvége-álmaim, ahol teljesen sivár, szürke környezetben küszködünk a puszta túlélésért.)
A mostani álom egy részlete, lényege:
Megyek fel egy sziklába vájt, vagy csak terméskövekből rakott lépcsőn, ami kicsit havas, szóval vagy tél van, vagy magasan vagyok. Utóbbi inkább, ugyanis amikor felérek, egy hegyi sziklaösvényre lyukadok ki. Szembejön egy terepjáró, félreugrok, könnyedén, ruganyosan. Annyira könnyedén, hogy puszta játékból fel is szaladok egy sziklakiszögellésre, hogy ott megegyek egy szendvicset reggelire. Innen tökéletesen látom a tájat: sziklák, amik távol vannak, és a sziklákat borító erdőnek (innen mohával benőtt köveknek látszanak), amelyeknek épp csak a tetejét teríti be a felkelő nap. (A kép nagyon éles, most is jobban emlékszem rá, mint pl. bármelyik túrázás közben látott panorámára!) A szerpentin alatti völgyben egy tó, szintén sziklás parttal, de a víz sekély és teljesen tiszta. Érzem ekkor, hogy fázik a hátam (álmomban két pulcsi volt rajtam, a valóságban csak egy, de biztos hideg volt a szobában), de nem akarok mozdulni, csak befogadni a látványt, amiben már ekkor emberek is felbukkannak. Egy srác hasast ugrik egy gumicsónakra, ami a tó vizén úszik. Belelóg a keze, lába a vízbe, ami nem gőzölög, tehát hidegnek kell lennie, de ez nem zavarja, boldogan siklik a lendülettől. Aztán több fürdőzőt veszek észre: van a ki félmeztelen, de a legtöbben afféle száriban, vagy keleties fátyolszerű gúnyákban vannak, úgy sétálgatnak a vízben, és láthatóan cseppet sem fáznak! Eközben én megint érzem a hideget a hátamon, még ránézek egyszer egy nőre, aki egy lapos kősziklán ül a tóparton és kicsavarja a vizet a sáljából, és aztán ennyi...
A lényeg a szépség, és a zavartalan béke, ami végig uralkodott az egész álomrészleten, és a biztos TUDAT, hogy mindez nem a múltban történt (múltbéli dolgokról is szoktam álmodni), hanem a jövőben.
A jövő lehet szép, ehhez csupán annyi kellene, hogy képesek legyünk egyre többen ilyen szépnek elképzelni. Érdekmentesen, békésen.
Nehéz!
Nekem is nehéz még, de a két "furcsa" találkozásom alatt megtapasztalt (számomra eddig nehezen elképzelhető) jóságom legalább egy álomban elérhetővé tette.
Én pedig csak azért írom le ezt, hogy remélem nem mindenki fog ezek miatt teljesen zakkantnak képzelni, hanem talán lesz egy-két pozitív gondolat benne is, de ha nem is: én ez alatt az idő alatt is, amíg ezt leírom, meghosszabbítom a pozitív érzést magamban.
És ez is egy építőkő!

Még el sem kezdődött...

No, hát milyen cigányélet a hajózás, azt már írtam párszor, de ez a szezon már most ferde szögben indul:

A tavalyi "hajóim" elvesztette a Sea Chefs (svájci-ciprusi garnitúra), így a Crew Agencies (magyar "szállítójuk") a legtöbb embernek semmit nem tud most ajánlani. Szomorú, de én legalább előrelátóan beregisztráltam már rég a KG Internationalnál, akik megkapták a Gsell und Partnert, akik megkapták a hajók egy részét, amiket a Sea Chefs elvesztett. Szóval majdnem ugyanarra a hajóra mehetek vissza, ahol tavaly kezdtem.

A la Robinson:
Jó: sokakkal ellentétben nekem legalább van szerződésem
Jó2: ugyanarra a hajótípusra kicsit több fizetést ajánlanak
Rossz1: első hónapban levonnak minden szart, így effektíve csak a másodiktól lehet keresni
Rossz2: máris bekavartak, és miután február 13-ra vettem repjegyet, írtak 1 mailt, h mégis 15-én kellene beszállni :(

Jó3 és Rossz3 még biztos lesz, ahogy az lenni szokott.
Csak remélni tudom, hogy lesz még több jó és kevesebb rossz is, és igyekszem úgy felfogni, hogy ez most mindenképp így van a helyén az élet, a világmindenség, meg minden kérdéskörében...

Hullámvasút

A január 1. egy olyan pánikrohammal nyitott rám, amiről eddig azt hittem kb. a gyártott "sztárok" kiváltsága: felkeltem 3 óra alvás után, és amint bármilyen kapcsolatba kerültem a jövő idővel, megrettentem, és egy idő után konkrét halálfélelmem alakult ki: nekem nincs 2010!
Üres halmaz.
Semmi konkrét dolgot nem tudtam vizualizálni, sem embereket magam körül, sem a ház alakulását, még azt sem, hogy egy hajó mosodájában vagyok, ahogy az nagy eséllyel bejósolható az év jelentős részére.
Semmi! Pánik! Ziláló légzés, "nehéz szív", kimerültség és mégis olyan rafkós feszültség, ami nem hagy elaludni.
Erre mondják, hogy az ellenségednek sem kívánod.

Aztán 1-2 megfelelő találkozás, esemény, pár nap alatt változott a kép: VAN 2010!
Hozzá kell tenni: kezdem osztani a "lehúzós" és a "feltöltős" helyszíneket és embereket, és amikor érzem, hogy egy lehúzós emberrel, lehúzós helyszínen találkoznék, akkor azt igyekszem kerülni.
A kineziológus megmagyarázta egyébként az újévi kátyúfogást: 31-én vettem be 3 homeopátiás szert, amiből 2 lelki tünetekre van belőve, és a kezdeti rosszabbodás csak jó jel; ütött a szer! Hurrá! (Bocs, ha valakinek most a Belga Sámán c. száma jut eszébe, nem hibáztatom: tényleg eléggé elmerültem az ezo-bio-öko-meditáció témakörben...)

Most, csütörtök-péntek-szombat viszont egy pozitív, felfelé áramló örvény volt, nagy kár, hogy olyan hirtelen elült a szél, és a tölcsér tetejéről nem valami finoman estem le vasárnap.
Csütörtök: kinez + 1 pozitív találkozás; péntek: csontkovács, 1 pozitív találkozás, kerámiafestés, jóga, 1 pozitív hír; szombat: két pozitív találkozás. Össz alkoholfogyasztás a 3 napon: 3 dl bor, az is csütörtökön, vacsorához.
Szombat este úgy mentem haza a Rákóczy tér környékétől a Cserhát utcába, hogy végre egyenesben éreztem magam! Egyenes volt a gerincem (mármint szabályos alakú), amit úgy éltem meg, mintha egy húron lógnának a csigolyáim, gyöngyökként, és a gravitáció kegyes módon kijelöli nekik az irányt. Sokak számára ez természetes, de én rendszerint úgy érzem, mint akibe páros lábbal belerúgtak oldalról, valahol a köldök és a farokcsont közt. Ezt szintén nem kívánom senkinek sem, bár ha lennének ellenségeim... ( :)
No de most! Még éles kanyarokban sem "csúszott szét" a rendszer, szóval a séta haza mindent megért a világon! Annyira, hogy ráfeküdtem a késztetésre, és 1 sor afféle spec. magam által kiötlött (jóga és thai-chi előismereteimből összetákolt) meditációs gyakorlatot is elvégeztem, majd pl. meglepve tapasztaltam, hogy egy korty víz lenyelése is mekkora flash lehet néha! A január 1. tökéletes kontrasztja volt!

Aztán jött a vasárnap, egy olyan negatív élménnyel, ami főleg azért ütött meg, mert ugye magasról indítottam, voltak elképzeléseim a családi összejövetellel kapcsolatban, és azok hamar szertefoszlottak, sőt! Az egész lendület elveszett, hazafelé pedig épp ugyanazzal a keresztberúgott anyagi testtel mentem, ami "általános" az utóbbi 2-3 hónapban.

Hát, ez van: 2010, egyelőre dobál a forgószél, egyszer felpörgök, egyszer seggre esek, de majd megtanulok kapaszkodni, vagy inkább: navigálni az áramlatokon!

Hogy is kezdjem?

Nohát, túl vagyok a szilveszteri flashen, 2 óra valahánykor.
A legtöbben biztos épp most érzik azt, hogy ez a buli kezd elfajulni, vagy hogy otthon remélhetőleg van Panadol Extra...
Én meg lejöttem a hegyről éppen. Ahogy előző bejegyzésemben írtam, kb megvolt már reggel, hol fog érni 2010. No, nem sikerült úgy, mert pl. későn indultam (a falusi bringával felfelé amúgy is nehéz, de arra nem is gondoltam, hogy az erdészeti műút fullra be van havazva)
Azért felmentem a Závozra, ha már diósjenői lakos vagyok, használjam ki a lehetőségeket!
Konkrétan a nullaóra valahol már a Duna-Ipoly NP területén ért, de még közel a civilizációhoz, mert hallottam a petárdákat. Aztán elcsendesedett minden. A falu fényeit benyelte a felhő, az utolsó szembejövő autónak még tisztelegtem, aztán letoltam a mackóalsót, és lógó fasszal sétáltam a hóban.
A szabadság egy része, hogy sem a kertkaput, sem magát a házat nem zártam be, mert ilyenkor érezni kell, hogy biztonságban vagyok, anélkül, hogy bármit tennék ez ügyben. A gatyám letolása is ilyesmi, nem egy "nesztek-ittvan-gesztus". Jól esett, illett a csendhez.
Amúgy nem voltam felelőtlen (mondjátok meg Anyukámnak!), vittem zseblámpát, plussz pulcsit, plussz sapkát, innivalót is (nem alkoholt), szóval nem egy részeg ötlet volt, de nem is előre megtervezett rituálé. A bicikli lánca leesett, de felfelé amúgy is tolni kellett, és örülök, hogy ilyen piszlicsáré ügy miatt nem fordultam meg. A Závozon pár napja urnás temetés volt (akkor is voltunk fenn, Möcivel és Balázzsal, frissen szétszórt rózsaszálak voltak), most még valaki vette a fáradságot, hogy pár mécsest gyújtson, de amúgy a falu sem látszott a felhőktől.
Fel akartam menni a sziklára is, de zseblámpával sem találtam az utat. Nem erőltettem, egyszer életemben (1992) már megkaptam az intőt, amit a szikláktól lehet kapni, ha idióta vagyok... Amúgy meg férfiasan bevallom, amikor a Závozon hagytam a bringát és hátizsákot, és zseblámpával elindultam felfelé a sziklákig, no az már kissé túllépett az urbánus környezetben edzett elmém határain: néha be-bevillant egy vaddisznó, aminek véletlenül a szemébe világítok, és azt mondja: "Már december 31-én sem tudtok békénhagyni, akurvaanyátokat?!" Szóval felmentem egy darabig, kerestem a sziklához vezető ösvényt, de nem erőltettem. Az is öröm volt, hogy a bringa és a hátizsák ott maradt, tehát kb. bizonyíthatóan egyedül voltam a körzetben...
Felhívtam Andikát, kicsit még néztem a semmibe (szó szerint, ui. a látótáv kb. 15 m volt), aztán lecsorogtam. A falusi bringám nem erre van tervezve, mégis csak egyszer pereceltem, pedig kb. 3-4 kilométeren majdnem teljesen érintetlen havon mentem le. A falu határában komoly szándékkal megtisztelt két kutya, így még pedálozni is kellett, sőt! Az egyik oda is kapott a bokámnak, így kapott egy talpast az orrára, a miheztartás végett.
No, hát mit mondjak még?
Ennyi volt nekem most a szilveszter, és szép új évet mindenkinek!