Fehérló és Fia Kft. - Decemberi értékelő

2010.12.28.
Napról napra, újra meg újra égető vágyat érzek egy autó iránt.
Hiába keltem időben, megint valahogy rohanni kellett a vonathoz. Mínusz 6-8 fok, heavy-duty szatyorban malteres vödör, flex, fúrógép, stb. Így megyek be Vácra, a fűtetlen üzletbe befejezni a csempézést, ahol a szaki megfeledkezett róla (ráadásul elég sötétszürke fugát választott, remélem nem kötnek bele a hivatalos szervek.) Kapkodás miatt nincs idő kaját csinálni: bedobok 2 joghurtot meg két szelet kenyeret a hátizsákba.
Ülök a BZMOT-on, előttem a hajléktalan-dizájner-szatyor, csupasz kenyeret eszem CBA natúr joghurttal, fagyott kezemmel törölgetem a morzsákat és a fehér dzsúzt a szakállamról.
Hát, nem érzem épp sikeres üzletembernek ezekben a percekben, de igyekszem nem beleélni magam az ilyen helyzetekbe.

Pedig isten tudja, van ilyen bőven.
A kiadások megszaladtak, óvintézkedésként már befagyasztottam az életbiztosítást és a lakáskasszát márciusig, és örömmel konstatáltam még azt is, hogy annyi zoknim van, hogy legalább azt nem kell vennem a következő két évben...
Még mindig nem tudom, kitől lesz a pékáru, és milyen gyorsan pirul meg a szendvicskenyér a kontaktgrillben, ugyanis még csak kábé holnap hozza a postás a teszveszen vásárolt gépet.
Ezt csak azért mondom: ne csináld utánam, akkor se amikor majd azt látod, hogy sikeresen megy a téma! Meg lehet a dolgokat tervezni, és meg lehet a dolgokat álmodni. Ha semmit nem tudsz megtervezni normálisan, akkor kurva erősen kell kapaszkodni az álmokba, és ez - bár műszerrel nem kimutatható tényező - elég kemény meló tud lenni.
Mit gondoltok, mibe fáradok bele úgy hogy nyolckor már húz az ágy???

2010.12.29.
Teljesen friss vonatos sztori: mikor kell 50-ből egyszer percre pontosan indulnia, ha nem akkor, amikor eszkimó kezeslábasban taposom a havat, nagy hátizsákkal, és kezemben postai csomaggal (szeletelőgép), 6:28-kor, mínusz 10-12 tájékán?! Hát bazmeg, látja a paraszt, és mégis elindul, aztán meg tuti Szokolyán állni fog 10 percet, mert Pest felől késések vannak.

Persze 1 órával később kimegyek pontosan és akkor már 10 percet késik!!!
Milyen csokival, chips-szel, mosóporral lehet épp autót nyerni? Mondjátok meg, én megveszem!


De amúgy gondolom ilyen ez mindig, induló cégnél. (Ha nem ilyen, jaj nehogy megmondjátok nekem!!! ;)
Szóval továbbra is hit-remény-szeretet, és januárban már remélem pénztárgépgurigákkal is játszhatok kicsit.

Pályára állítva (vigyázz, hosszúúúúúúúúú!!!!)

2010.11.09.

Tegnap megtaláltam Norbi számát, és felhívtam büfé ügyben.
No, konkrétan az első lépés már az volt, hogy múlt héten megnéztem egy kiadó üzletet, ahol még csak azt tudtam mondani, hogy hüm-hüm-tetszik, de fingom se volt róla, hogy pl. mit nézzek az elhelyezkedés, tisztaság, tulaj-szimpátia és "WC-van-e" tényezőkön kívül. Ezek közül az elhelyezkedés kicsit necces volt, így nem pacsiztam le egyből, hogy oké, itt jó is lesz, a többit majd beleálmodom a helybe...(így szoktam régen.)
Szóval Norbi után már tudtam, hogy pl. az előkészítő részen meg a pult mögött ajtómagasságban csempe kell, az egész helyet meg nem árt szerződés előtt megnézetni egy HACCP-szakival, egyáltalán alkalmasnak ítéli-e. A berendezéshez is mondott kapásból olyanokat, amikről életemben nem is hallottam, mint pl. zöldségelőkészítő, vagy tojásmosó... (Mi a fasznak mosni a tojást, amikor nem héjastól esszük, mi?!)
No, nem oda Buda, szerinte 1,5M elég mostanság, amikor fél éves cuccokat töredékért adnak el az olyanok, akik fél éve belevágtak, de mégsem ment nekik.
Mi van? Hogy én is majd? No nem! Engem más fából faragtak ám!
Vegyük csak Dublint: kimentem 1 hónapra elég pénzzel, úgy hogy azt se tudtam első éjszaka hol alszom, nemhogy azt hol keressek melót, illetve milyen hivatalokban kell intézni előbb a szükségeseket. És nem jöttem vissza 1 hónap után, sőt!
Szóval már kicsit okosabban mentem a jegyzőhöz, aki elég kommunikatív volt, és atyai jóindulattal intett arra, hogy nagyon nézzem meg mit veszek ki, mert ugyan ő 2200 forintos illetékért, bérleti szerződésért (stb) már meg is engedi hogy nyissam a boltot, de ezt lejelenti 3 szervnek, akik 22 napon belül egyszer csak szólás nélkül bejönnek, és elkezdenek "bőcsködözni", hogy ide kellene egy páraelszívó, ide meg egy vészkijárat, oda meg egy "Vigyázz, ne ess hasra!"-tábla, és amíg ezek nincsenek meg, addig bezáratják a boltot, nincs pardon!
Már kezdtem is vizualizálni, ahogy egy kopaszságát 20 centis, zsíros tincsekkel oldalról takarni vágyó 120 kilós aktakukac közli velem:
- Kincses úr! Ezekkel a hiányosságokkal sajnos ma már nem lenne szabad egy vendéglátóipari egységnek üzemelnie... De megértem önt. Emberek vagyunk. Én mindig hajlok a kompromisszumra, csak egy nyelven kell beszélnünk... (kacsintás)
- (khmm-khmm), szóval-ööö...
- Negyven.
De nem hiszek senkinek, csak aki jót mond!
Megyek tovább, az ingatlanoshoz, aki ugyan semmi olyat nem tud, ami nekem jó, de önként megad olyan tippeket, amiket csak úgy látott (és lehet épp másik ingatlanos hirdeti), és amúgy is nagyon kellemesen elöltünk vagy 15 percet, amíg nem tudom eldönteni, hogy a szép arcán tartsam a szemem, vagy a melleit nézzem. Zu sammen: megint jobb kedvvel távozok, és megint meg kell jegyeznem: Vác tele van jó nőkkel, akik még kedvesek is tudnak lenni. Itt tényleg érdemes vállalkozni, csak talán más irányba kellene orientálódni...
A következő kellemes meglepetés rögtön az ANTSZ-nél ért, ahol nem egy szép nő, hanem egy fiatal srác fogadott, és az előzőekhez hasonlóan nagyon részletesen és segítőkészen írta le a szükséges teendőket.
A váciaknak valahogy kurvára van idejük foglalkozni az ügyfelekkel, nem igaz?
Még le is rajzolt nekem egy üzletet, ami nemrég nyílt, milyen is kábé egy elviteles szendvicses. Megtudtam miket várnak el még a magas csempézettségen kívül, és volt ami több lett a Norbi-verzióhoz képest (pl. vízminőség-vizsgálat: 24.000 forint, meg kémiai kockázatbecslés: 20.000 forint) de pl. ilyenek is elhangzottak:
- A tisztasági meszelést nem várjuk el minden bérlőváltásnal. Ez szubjektív megítélés alapján megy. Én például bemegyek, és ha tisztaság van, akkor rendben van.
- A zöldség-előkészítőre sokaknak nincs hely, így elég csak egy külön csap a paradicsom és paprika mosására, a többiből meg persze csak azokat lehet venni, amik gyárilag csomagoltak. (Basszus, előre hámozott hagymát kell venni, mert a piaci földes, és nem moshatod le az alatt a csap alatt, ahol mosogatsz!) Tojásmosó sem kell, csak olyan tojást kell venni, ami szintén gyárilag csíramentes!
- Hűtő viszont elég egy is (hurrá!): mivel minden felvágott, sajt és zöldség is gyárilag csomagolt, akár különböző polcokon tartani is elég.
- Hamburger, hot-dog, sültkrumpli, vagy bármi "meleg" étel is belefér, ami 100% gyárilag előkészített cuccból van, csak a nyers alapanyagokat kell mellőzni.
Okés, a végén tegeződtünk, és megadta a HACCP-s emberkét, meg az állategészségügyist, meg hogy skicceljem le a bérelni kívánt üzlet tervrajzát + a saját verziómat, hogy mit csinálnék belőle, és mailben küldjem neki, majd megmondja átmenne-e vagy sem.
Nem tűnt olyannak, aki feltétlen jattoltatni akarna mindenkit.
Ezután már félig szakértőnek is éreztem magam, amikor megnéztem a következő üzletet, és már az Okoska-álarc is lecsúszott néha a homlokomról, amikor a viharvert nyugdíjas piacossal elmélkedtünk, hogy is lehetne kialakítani a 12 négyzetméteres helyet:
- Hát, ebben a sarokban lehetne akár egy kis asztalka is...- mondja
- Dehát az nem lehet, mert akkor ha helyben fogyasztás van, akkor a vendégeknek is kell WC-használatot biztosítani.
- Ugyan már! Nézze, itt az egész piac és egy nyilvános WC van. Van olyan húsüzlet, akiknél még az alkalmazottnak sincs saját WC-je.
Szóval megtudtam, hogy volt itt már savanyúságos, meg Fornetti is, és pl. egyik sem csempéztette ki a WC-t, a vízminőség-vizsgálaton persze akkor is megbuktak, amikor a tulaj a saját lakásáról adott mintát, de egy kis csúszópénzért aztán meglett az eredmény. Arról is beszélt, hogy a Fornettis azért bukta a bizniszt, mert 1 pedagógus volt, aki felvett egy alkalmazottat, de 1-2 hónap után nem volt elég forgalom. Viszont a villanyszámla azt mutatta, hogy a sütőben kábé hatszor annyi pogácsa sült ki, mint amennyi elkelt...
Még jó, hogy nem vagyok pedagógus, és megsütöm én a saját pecsenyémet, köszönöm szépen :D
Mivel éhes voltam, elmentem még arra a helyre, amit ANTSZ-es cimborám nemrég okézott le, és annak az alaprajzát vázolta fel példaképp:
A kábé 8 négyzetméteres kiszolgáló-részben egy nő + egy 18-forma csaj, utóbbi meglehetősen ideges, mintha első napja lenne. A nő végig igazgatta, hogy is kell összerakni a hamburgert, meg ilyesmi. Lehet ő a tulaj, aki hamar be akar tanítani egy rabszolgát, hogy ne kelljen sokat bent lenni? A pultra nagy betűkkel kiragasztva: helyben fogyasztani tilos! (Ja, a WC miatt.) Biztos nem volt még meg az első 1-2 csekkolás, és mindent betartanak a nagykönyv szerint. A szendvicseik más cégtől vannak, előrecsomagolva. Voltaképpen semmi eredeti nincs, ami minden kedvességük ellenére tök lehangoló. Akartam enni egy túrós palacsintát a tesztelési vágynak és a hirtelen támadt igénynek engedve, de az épp már nem volt, csak lekváros vagy nutellás. Jóindulatból elfogadtam a helyette felkínált Túró Rudit, amit pofátlanul HELYBEN elfogyasztottam, míg vártam a kiscsaj bénázására, hogy összerakja a tökéletes burgert, ami ugyan nem volt rossz, de kicsi volt, és rá kellett segítenem egy piaci lángossal később.
Összességében:
Ahogy annak idején vettem egy házat, mert miért ne, most várhatóan nyitok egy szendvicses kis boltot, mert miért ne?
Ahogy a ház is megvan (sőt, folyamatos fejlesztés alatt áll), úgy a bolttal sem fogok mellé, ha Fenti Tesó is így látja, és ha máshogy látná, már rég felvettek volna valami tiroli hotelbe, de hát nem így történt...

2011.11.11
Azóta megnéztem még két üzletet, és elkezdtem hűtőpultokat is keresni.
Meg persze más dolgom is volt, így sokra még nem jutottam. A két üzlet más-más szempontból szimpatikus, de az ördög nem a részletekben, hanem a bérleti díjban lakozik, és ez a 45-ös javára billenti a mérleget a 120-as ellenében.

2011.11.14.


HA IGAZÁN BAJUSZT AKARSZ NÖVESZTENI (VAGY LEVÁGNI A TÖBBI SZŐRT ÉS CSAK AZT MEGHAGYNI), NEM MÉSZ ODA HÁROM EMBERHEZ, HOGY "SZERINTED JÓL ÁLLNA NEKEM A BAJUSZ?". EGYSZERŰEN MEGTESZED. NEM ÉRDEKEL, JÓL ÁLL-E MÁSOK SZERINT, LÁTNI AKAROD, MILYEN LESZEL BAJUSZOSAN.

Ha igazán bajuszt akarsz, az énképed máris egy bajuszos ember: már megteremtetted magadban.

Hát kicsit én is így vágtam bele a büfézésbe.
Amíg nem voltam benne biztos hogy megteszem, addig szondázgattam a baráti kört.
Amikor már ott tartottam, hogy nem csak lófrálok Vácon fel-alá, hanem üzleteket néztem meg, és bementem a jegyzőhöz meg az ANTSZ-hez, akkor nem szóltam szinte senkinek.

Ekkor már lélekben büfés voltam, és mellesleg: szakállas, mint Rumcájsz.
A szakáll nem csak lustaság kérdése. Tulajdonképpen kurvára van idő a kis borotválkozási szertartáshoz, amikor nem kell dolgozni. Az enyém most inkább kinyilatkoztatás: nem kell többé főnök, vagy cég, aki megkér vagy utasít rá, hogy vágjam le! Magam ura leszek. Magam ura VAGYOK.

2011.11.16.

Óh, bassza meg! Szinte sírok...
A piacon lévő kis üzletbe beleéltem magam, és már vizualizáltam, milyen jó is lesz hétfőn nyitás előtt a gombaszakértő szomszédnál kezdeni a vasárnapi sétán összeszedett cuccossal, meg ilyesmik. A dolog ott bukott meg, hogy mivel lassan reagáltam, tervet rajzoltam, beküldtem az ANTSZ-es srácnak véleményezésre, de pénteken nem válaszolt, én meg gondoltam a hétfőt még megvárhatom, ne érezze a kedves bácsika, hogy annyira kellene az a bolt nekem. Hétfőn még nem volt ANTSZ válasz, kedden bementem, tökre bíztatott a srác, és rögtön hívtam a bácsit, aki nem kiadta addigra??!!!

Ilyenkor mi marad más, mint hogy összeszedni magam, és tovább, és tovább!
Elsőnek sokan valószínűleg azt a tanulságot vonnák le, hogy azonnal minden ingatlanoshoz be kell köszönni, Vác minden zegét-zugát be kell járni, van-e még hasonlóan kedvező lehetőség.

Én kimentem az erdőbe sétálni, Szokolyán...

Nem épp praktikus és célravezető technika, de valahogy energiát kellett szerválnom a csalódás után. Az én "technikám" ugyanis elég spirituális, akkor is ha materiális dolgokról van szó. Azt gondolom, hogy be lehet gyűjteni 15-20 kiadó helyet, ki lehet szelektálni ebből a felét, meg lehet nézni 6-7-et, és tervet készíteni 3-ra, amiből aztán lehet azt az egyet, amit kiválasztunk, épp ugyanígy kiadja a tulaj az orrunk előtt. Persze akkor mehetünk a már szintén kidolgozott B és C tervre, de az már nem az igazi.
Az igaziban hinni kell, és ha kell, majd megtaláljuk egymást.
Pl. még mindig lehet, hogy a cég, amelyik kinézte a piaci boltot, péntekre talál egy másikat, és nem mennek el a szerződést aláírni, a kisöreg meg tökre örülni fog, hogy én jelentkezem, és kiveszem.
Ha nem, akkor nem ez volt az igazi, ilyen egyszerű!

Tovább nem ragozom, mert az kifogáskeresgélés lenne, és nem akarom az "ezo-bio-öko-meditációt" levinni kutyába...

2010.11.19.
Sajna elég eredménytelenül telnek a napok, de nem hagyom abba, megyek tovább!
Tegnap bejártam 1 nagy távot Vácott, láttam hogy semmi nincs a kis belvároson kívül, viszont jól beleállt a fájdalom az achillesembe :(
De a végén jót dumáltam 1 újabb ingatlanossal, aki adott is használható tippet.
És aztán már csak kíváncsiságból is megnéztem a pesti árakat, és leesett az állam, milyen tip-top, frissen felújított üzletet is találni váci áron!!! Meg is néztem magamnak pl. a Tátra utcát, és már "profin" szaglásztam körül: milyen boltok vannak, miért jó-miért rossz, stb. Ha hidegvérrel kihagyom az összképből, hogy a boltszomszédom (egy reformélelmiszeres, minimálkínalatos kis üzlet) alkalmazottja egy nagyon szép, és kedves nő, akkor sajnos nem éri meg: van jól menő(nek látszó) szendvicses kb. 100 méterre, és az 59+rezsi az 90/hó + jelentős átszerelések kellenének ANTSZ miatt, és persze még a jogsi sincs meg, szóval vicces lenne minden második nap expedíciós bálazsákkal menni anyagbeszerzésre.

De maradok optimista, hiszen a végén úgyis minden kialakul, illetve egyensúlyba kerül. Az élet rendje már csak ilyen...

Inkább csinálok egy camambert-gyakorlatot mezei zsemlére:


11.23.

A bőség oldaláról kell közelíteni!
Ha arra gondolnék, milyen nagy fába vágom a fejszém, mennyi kockázatot vállalok, és mi lesz ha mindent elbukok, akkor a vonzás törvényének megfelelően szépen el is buknék mindent.
Ahogy látom magam, fehér pólóban, mosolygósan szendvicsvajat kenni, rendelést felvenni, kész "alkotást" fotózni és feltölteni, nap végén hazafelé kanyarogni a kettesen, szabadnapon nyugiban kertészkedni, no ezek a képek vonzzák be a valóságot.
A képekkel törődni kell!
Ha például látszatra csak ülök a számítógép előtt, és épp egy képet vágok meg kicsit, hogy aztán posztoljam egy komszájton, és ez a kép a jenői ház valamelyik részéről készült, akkor nem csak az időm baszom el! Amikor legközelebb megnyitom, akkor majd jól fog esni: itt tartok, ezt is megcsináltam, stb. Valójában "dolgozom a házon" ilyenkor. A képek erősítik meg bennem, hogy a birtokomban van, még ha az ERSTE Bank hitelkimutatása mást mond is. Azáltal marad meg nekem a házam, hogy abban a tudatban élek, hogy az enyém, és nem az által, hogy fizetem a hitelt!

2010.11.29.

Mégsem mentem Pestre, így volt reggel egy lyukas órám vezetés előtt.
Persze megint rohantam itthonról >>> éhes vagyok. (Ez tök véletlennek hangzik eddig, mi?)
Bemegyek a réteseshez, mert éhes is vagyok, meg ahogy alakul a helyzet, nem tudom lehet-e normális üzlethelyiséget találni, így eldöntöttem, hogy merészen meg fogom kérdezni a nőt: akarna-e esetleg társulni? (Merthogy nála is ki van írva a szendvics, de mégis csak rétes van, az üzlet meg kong az ürességtől...)
Az már külön bíztató, hogy a bejárati ajtóra ki van plakátolva: "Asztrológus, szellemi gyógyító, lelki tanácsadás, kártyajóslás". Sejtem, hogy ez csak a nő a pult mögött lehet, és ha ilyen témákban utazik, akkor jó helyen járok.
Szó szót követ, a szendvicsről és rétesről áttérünk az ezoterikus vonalra is, miközben eszem egy káposztás rétest, és a végén nagyon szuggesztív tekintettel azt mondja:
- Menjen vissza a piacra! Van ott több kiadó üzlet is. Magának nem az üzletházban van a helye. Magának olyan kell, ahol látják. Ragaszkodjon hozzá!
Whatever, van még vagy 20 percem, megyek a piacra, és ott is van a kitűzött plakát: KIADÓ. Pont szemben azzal, amin úgy búsultam múltkor, és persze észrevettem volna akkor is, ha ott ez a hirdetés, de nem volt. Ez egy tök friss hely!
Véletlen?

Másnap megnézem a tulajjal, aki már mögém is beszervez egy helyi testvérpárt, a végén kiderül: ők is kajáldát szeretnének.
Míg fogorvosnál vagyok, kicsit beúszik a kép, hogy ezek gondolkodás nélkül virítottak vagy 50-et előlegnek, és megint elbasztam, de azért felhívom a tulajt, Zsombort:
- No, kivették a srácok?
- Pistikém - mondja - te voltál ott előbb. A fair az fair, mondtam nekik, hogy várjanak egy napot, ha nem jelentkezel, akkor övék a lehetőség.
Hát ennél nagyobb jelet nem szoktak küldeni fentről, szóval meg is állapodtam vele egyből, hogy másnap kifizetem a decembert, meg a többit megbeszéljük.

Cégalapítás kapcsán:
Korrekt ügyvéd, kedves titkárnő és nagyon aranyos könyvelő.
Azt hittem, hogy a kedves emberek Vácon teremnek, de már látom: ahogy ezt az egész büfé-bizniszt elkezdtem, csupa jó emberrel találkozom.
Ráléptem a "Sárga Útra" :)
Olyan vigyoroptimista vagyok, mint Ed Bloom a Big Fish-ben :)
Mellesleg ügyvezető igazgató is vagyok, és hiába kicsinyíteni a dolgot azzal, hogy az tevékenységi köreim nagy része szendvics és salátagyártás lesz, azért ne feledjük a legfontosabb CEO-feladatot: vízióval rendelkezem! :D
A büfé azért fog menni, mert a fejemben már most megy!
Nincs mese!

Azért, hogy mégse higgye senki, hogy ilyen egyszerű:
Kb. December első két hete:
Rendszeres gyomorideg délelőtt, amíg el nem intézek valamit, de ha az nem úgy alakul, ahogy számítottam, akkor egész napos is lehet.
Persze „normális”, hogy megijed az ember, ha látszólag csak szórja a pénzt, és még semmi haladás, illetve annyi, hogy az üzletbe műanyag csövek és gipszkarton elemek kerülnek be, a padlón pedig ott hever egy 120 centis hűtővitrin. Meg, hogy az APEH már tud a cégről, a kassza is regisztrálva a Fehérló és Fia Kft. nevére (pár perces meló - 26.000 Ft), a postaláda elé kikerült a minimál-ipari „cégtábla”, van bélyegző is, és az Önkormányzat, meg a Statisztikai hivatal is tudja mit csinálok. Írtam taggyűlési jegyzőkönyvet, amelyen az öcsémmel elfogadjuk, hogy az ügyvezetői tevékenységet munkaviszony keretében végzem. Ennek kapcsán be kell jelentnem magam a cégalakulás kezdetétől, csak hogy fizessek még ilyen-olyan járulékot is már decemberben, amikor az első kávét, teát vagy szendvicset kábé még csak 2011.01.10-én üthetem be a pénztárgépbe.
A salátakészítés felejtős, mert ez büfé-kategória, nem hidegkonyha. Tök mindegy, hogy soha nem lett semmi bajom, ha a majonézt nem tettem hűtőbe nyáron sem (hála az E-valamelyiknek), a jó saláta meg elvileg amúgy is 1-2 órás „pihentetés” után az igazi, kockázati szempontból (HACCP: Hazard Analysis Critical Control Point) ha már összekevered a friss zöldséget majonézzel (esetleg merészen joghurttal), akkor el kellene adni 4-5 órán belül, hiába lenne végig hűtőben. Mivel tudják, hogy ezt úgysem képesek nyomon követni, inkább nem engedik és bazmeg!
Kiszállítás szintén felejtős, mert ugye nincs olyan kategória, hogy „szobahőmérsékletű szendvics”. (Pedig általában úgy esszük meg, nem igaz?)
Ami hideg, azt hidegen kell tartani, ami meleg azt melegen. (Nem vagyok nagy pizzarendelő, de mindig melegen kapjátok???). VAGY: sushi házhoz szállítás esete >>> ha már sonkás sajtos szendvicset nem küldhetek ki, akkor ezen elv alapján úgy várnám el a sushi-futár érkezését, hogy akciófilmbe illő alumínium kézitáskát vesz elő, amin digitális kijelző számol vissza a deadline-ig, és felnyitáskor úgy sziszeg, mint egy űrállomás-siló ajtaja...
De ezzel vége a panaszoknak, mert így nem lehet!
Ami nem öl meg, az megerősít! A kávé nem lehet olcsó ÉS finom! A kávé olcsó lesz, mert azt a 20 melóst mindenképp le kell halászni, akik a szomszédban a mélygarázson dolgoznak! A szendvics viszont nem lesz olcsó, mert az FINOM lesz!
Aki nem hiszi, járjon utána!

Tízmilliószoros nap (2010.10.29.)

A vonaton is mindenki szokatlanul tisztának és mosolygósnak tűnik, mintha ünnepre utaznának.
(Persze a laposan bevágó napsugarak és a MÁV által ritkán eltalált fűtési hőmérséklet is segít a komfortérzetben.)
A vezetés nem nagyon megy, sebaj! Sietek haza.
Az idő egyre jobb, hirtelen eszembe jut, hogy ideje lenne fűzfaágakért menni, vagy lecsúszok az ültetésről idén ősszel.
Bringára fel, nátha most nem számít! A tó beépített felén persze nem merem előkapni a fűrészt, mert a fák vagy a horgászegyesület, vagy az ÖK tulajdonában lehetnek, és egy ilyen napon nem akarok semmilyen kalamajkát vagy akár csak sanda pillantásokat sem.
A másik oldalon is sokáig csak a stégek mellett haladok, de aztán hálistennek jön a beépítetlen szakasz, ahol már az is puszta felüdülés, hogy tolom a cangát egy kis ösvényen, amit vastagon belep a ságás-vöröses avar, és nem zavar senki. Fűzfa ugyan itt nincs, de sebaj! Szemezgetek a juharcsemetékkel, aztán neki is ugrok egynek, és hopp: kijön gyökérrel, ahogy kell. Oks, még 2-3-at kikapok, és a biciklilakattal épp oda lehet fogni a vázhoz, szóval az se számít, hogy megint felkészületlenül indultam el.
Kiérek a rétre, ahol a pocsolyákból békákat, a bozótosból őzeket ugrasztok meg.
A fűrészt se akarom szüzen hazavinni, ezért valami ismeretlen fáról is vágok két ágat, hátha meggyökerezik. (Biztosan túléli, tudom én ezt igazából!) Aztán még, hogy feltegye a pontot az i-re, ott egy szép, terebélyes fűz is, könnyen elérhető ágakkal, amiből hármat még fel is tudok pakolni.
Nem messze épp elhalad a kis, piros BZMOT, így könnyű belőni az irányt a réten át a Jog utca felé. Elkerülöm, hogy a jó palócok holnap rólam beszéljenek a vonaton:
- Te Józsi!
- Heee?!
- Nem láttad tennap a Bolond Pistaát?
- No, melliket?
- Há, amelyik a Jog uccában vett házat. Ott kerekezett valami vesszőkkel, isten tudja, mit akarhatott velük...




Szépen hazaértem hát, és lett volna időm komolyabban megfontolni, melyik csemete hová kerüljön, de persze a komoly megfontolás még mindig nem barátom, így elég hamar elföldeltem mindet. Jó lesz, ahol van ,vagy ha nem, hát újra ki lehet ásni amíg kicsi, nem?

Legalább volt időm a lemenő napban kicsit álldogálni a kertben, mert miért is lenne az embernek kertje, ha csak agyal rajta, mit hová tegyen, minek milyen karót faragjon, milyen mélyre szúrja, hogy kötözze ki, aztán meg egy pillantást se vessen az egészre?! No, én inkább gyorsan elintézem, és aztán olyan szeretettel nézem, hogy akkor is megmarad, ha nincs rendesen kikarózva.
Ez nekem jobban megy...
A házban folytatódott a pozitív hangulat: tetszett a konyha, tetszett a fürdőszobaablakba frissen bementett négylevelű, és muskátli kombó,
és persze a lángok, amikor begyújtottam a cserépkályhába. Ideális volt az erre a napra tervezett kis "feladathoz", amit most persze nem részletezek, mert a nyilvános "lel.ki.rakat-rendezés" igazából nem célom. Vagy ha igen, bocsánat érte, azért biztos senkit nem bántok vele...
A lényeg: egy békés, szép, őszi nap, ami megerősít a hitben, hogy jó irányba megyek, akkor is ha látszólag nem megyek sehová :)

Ez így kerek: part deux

2010.09.16:
Pont hét hónapja szorongó szívvel kerestem a kollégákat Ferihegy kettőn, hóesésben landolunk Kölnben, és jó érzéssel nyugtáztam, hogy nem egy bulgár mosogató a szobatársam.
Most lenne még hátra több, mint két hónap, de köszi, leteszem a lantot.
És ez így kerek, így egész.
Nem befejezetlen sztori, mint a fősulik, a jogsi, vagy a tetkó a bal lábamon (ebből is kettőt be lehet még fejezni :)
Ez most az a helyzet, amikor az mondom: ennyi elég volt, lapozzunk! Ha lehetséges, nem is kérek többet a hajókázós életből.
Most fókusz Ausztrián, de előbb kérek egy kis időt Diósjenőn :)
Persze nem olyan egyszerű azért:
Megjátszott lerogyás a folyosón két jó tanú láttára, és aztán első lépésként csak vissza a mosodába, hátha az még megy, de másnapra már az sem, mert már a lépcsőzés is nehéz. Anikó röntgenszemei tapintják a szimuláció felépítését a bőr alatt, és persze nem adja könnyen. Előáll a hajós recepttel: fájdalomcsillapító és energiaital vagy ginseng. A műbicegés néha valódi és a térdem néha ténylegesen nyilall már, nem csak térdeplés és guggolás közben, hanem csak úgy, egy helyben állva. Remélem nem kavar be az agyamba, és könnyen levetem a leplet, amint Diósjenőn leszek.
Ez a pár nap, amit én "ghosting"-nak nevezek:
Olyan szitu, amikor már fél lábbal kint vagy valahonnan, de még kénytelen vagy jelen lenni, esetleg dolgozni is. A többiek kerülnek, átnéznek rajtad, mert megint több dolguk lesz egy kicsivel, ha nem élesben vált az új ember, vagy nem elég tapasztalt. A felém küldött rezgéseket magammal viszem az ágyba, alig alszom. A mozdulataim lassúak, az agyam igyekszem nem járatni.
De hétfőtől szabad vagyok, így vagy úgy :)

Day 200

Emlékszem Ridley Scott egyik ballépésére, a G.I. Jane-re, amikor a doki megkérdezi Demi Moore-tól, miért is csinálja ezt az egészet?
- Hogy felrobbanjon bennem a szar.
Hát, én nyilván nem ezért csinálom a Cabin Steward melót, meg persze gondolom azért ennél keményebb munkák is léteznek, de a mosoda után most tényleg úgy érzem magam, mint egy valódi kiképzésen.

- Nem hagynak aludni!
- A meetingen a Hausdama mocskos módon megalázza a "legjobb barátod", de nem szólsz, üres tekintettel nézel, mert még egyelőre te is a "főtörzs" jó embere vagy, és nem akarod elbaszni. (Amúgy sincs legjobb barát a hajón, ezt már rég lehet tudni...)
- A szokásos meló mellé teljesen váratlan helyzetekben új feladatokat kapsz, de azért legyél kész mindennel, amit egyébként is elég nehezen teljesítesz.
- Nincs időd munkaidőben enni, néha nem lenne idő még WC-re menni sem, ha nem az lenne épp a két óránkénti side-job, hogy tedd rendbe a nyilvános férfi WC-t.

Persze ha beleszoknék, és ismerném az összes levágható sarkot, amivel még el lehet passzolni a kabint, akkor lazább lenne, de sokkal akkor sem lenne több időm, és az is össze-vissza, nem mint a mosodában, ahol majdnem minden nap egyforma volt, és majdnem minden nap végén le tudtam lapítani egy bő fél órát (Így már csak 11,5-et dolgoztam a márciusi 13 helyett). Most alsó hangon megvan a napi 11, de minden negyedik nap Stand-By Duty, ami lehet 15, de akár 16 is.

De nem akarok panaszkodni, és igazából írni sem kellene minderről, hiszen a jó robotot arról lehet felismerni, hogy nem is tudja: ő egy robot. Csak megy, és csak a következő lépésre figyel. Amikor az elején nehéz időket éltem a mosodában, akkor is így működtem. Aztán megszoktam, rutint szereztem, és már volt időm gondolkodni, sőt! Az idő nagy részében nem is voltam jelen, mert a zenémmel a fülemben, a vasalós-sarok magányában igen könnyű az átjárás másik világokba. (Nem is csoda, hogy sokan furcsának tartanak, hiszen ha belefeledkeztem, másra gondoltam, lehet épp úgy ment végig a kezem egy nadrágszáron, mintha valaki hátát simogatnám, vagy csak úgy formálnám a csít a tenyeremmel...)
Addig jó volt, amíg nem kezdtem el egyre többet kérdezni, hogy ha vannak másik világok, akkor mit csinálok én itt? Vagy igaz lehet-e hogy itt kell lennem ahhoz, hogy egyszer majd egy ilyen világba tartozzak? Nem tudom. Talán. De mi fáj? Mi hiányzik? Miért szóltak már megint hozzám? Mikor lesz vége? Mikor???
No, innentől már ember vagy, nem robot, és ez itt a hajón nem feltétlen áldásos.

Az utóbbi két hétben ritkán voltak emberi megnyilvánulásaim munkaidőben, az esetleges bosszankodást kivéve. Nem tudom, talán ez szomorúbb annál is, hogy fizikailag hogy érzem magam. A Pest-Amszterdam vonalon rendszerint kimegyek pozitív energiákat bezsebelni Bécsben egy templomba, Melkben egy ártéri erdőbe, Nürnbergben is egy erdőbe (mindig ugyanahhoz a fához), Regensburgban egy parkba vagy esetleg kicsit a katedrálisba, Rüdesheimban a hídromhoz. Most csak Melkben voltam, de ott is olyan zombi fáradtan, hogy a szokásos "de jó is a természetben" érzés helyett csak bambultam egy darabig, aztán visszamentem a kabinba aludni egy órácskát.
Talán ez egy jel, hogy ideje lenne komolyabban elgondolkodni azon, hogyan tovább, mert így ez nem lesz jó, még akkor sem, ha estleg jó jattokkal kompenzálnák a robotolást. De a pénz elég itt jatt nélkül is, meg persze a pénz nem boldogít, csak úgy kell.

Kicsit később (203)

Tudom, Haitiben még mindig rosszabb, de az első embarkation day (az előző napi stand-by-jal együtt) remélem hátralévő életem két legkeményebb melós napjaként marad meg a krónikákban.
Most (17:47) kábé először ülök le 30 másodpecnél hosszabb időre reggel 4:45 óta, és ebbe a szarás is beleszámít. De mindjárt menni kell még vissza, mert hatkor is jön egy csapat, és roomingolni kell, kellemesen kitöltve azt az időt, ami alatt enni lehetne a 18:30-as meetingig, ami után még kábé este tízig futkosok, hacsak nem tovább.
Ja, és még aztán kitalálták, legyek modell a mentőmellény használatához. A HM rámrakta a cuccot amikor még a beszéd nagyja hátra volt, így vicceskedhettem a rooming közben, hogy "Ne aggódjanak, nem süllyedünk". Ez még rendben, de emiatt nem csak a vacsorát, a meetinget is lekéstem, így időn túl kellett leszámolnom a csokikat, meg az egyéb bizbaszokat, amiket első este be kell tenni, és késve indultam el a section-be. Ilyenkor persze duplán szopás az ilyen késés, mert akad 1-1 nagyon elkésett vendég, akinek csak az említett bizzbaszokat kell bedobni, és ki van pipálva a szoba, de ha közben megjön, lehet lehugyozza a WC-t, összefröcsköli a tükröt, ha meg még zuhanyozni is van ideje, az már katasztrófa.

No mindegy, a napnak még nincs vége.
A 14 szobát ledaráltam 20:45-ig (rekord!), csak hogy megtudjam: meeting lesz, nem mehet el senki, meg kell várni, amíg mindenki végez. Jójó, ki van még? Mariának van még két kabinaj, felcaplatok a másodikra segíteni, legyen már vége a npanak! A két kabinban otthon vannak, megoldom pár perc alatt, mert tudok angolul, és tudom úgy kérdezni hogy van-e szükségük valamire, hogy a válasz az legyen, kb: "I'm all right, thank you". Maria ebbe kicsit belebonyolódna...
Meetingen a "Főtörzs" ködbe burkolt lebaszásokat ereget az általános morálra, amit nem bír, mert csak pozitívul ért, és a végén beveti a szopatórakétát: akkor most mindenki tízig dolgozik, segítünk a mosodában.
Bassza meg, sírni tudnék, de nem olyan családból származom én.
Elvagyunk még 21:30-ig, amikor már látványosan csak álldogálunk a polcoknak dőlve, és Anikó jó zsaruként jön vissza: mehetünk pihenni.
Hurrá!
Másnap 6:30-as reggeli, akkor 6-kor csekk, troli félig üres, szóval ébresztő 5.20-kor legkésőbb. Egész nap mini Bounty-t, Raffaello-t, és hasonlókat ettem, amit esténként rakunk a párnákra. Nem mintha désmálhatnánk a raktárban, csak éppen egyik kedves betegem így sakkozta ki, hogy ne kelljen jattolni: összegyűjtötték, és egy kártyával együtt (Thank You, Istvan!) bedobták egy szatyorba. (A Szegénységi Bizonyítványukat azzal állították ki, hogy az egyik csoki fel volt bontva, és a fele hiányzott!)

Szóval valahogy nem megy csak úgy bedögleni este tízkor, a régen várt zuhany után, hanem felmelegítem a rendesnek nevezheő, félretett kajám, és felbontom a bort, amit egy rendesebb vendégemtől kaptam, és pötyögök kicsit. Otthon, az ágyamban.
Aztán alszom kábé 5 órát, és megint kezdődik egy nap.

Megéri?
Tényleg nem tudom.
Tényleg nem tudok semmit?

Fenti-Tesós-Bejegyzés (Csak olyanokak, akiknek megy az "ezo-bio-öko-meditáció")

Fenti Tesóról picit:
Katolikusnak neveltek, így talán még őrangyalnak hívtam magamban sokáig, de annál több is, kevesebb is. Most azon a nézeten vagyok, nem a lélek van bennünk (nem hagy el 21 grammos adagban, amikor "kileheljük"), inkább a test van a lélekben. A lélek sokkal több, minthogy beleférjen ebbe a világba teljes egészében, ezért csak a "kistesót" küldi le, tanuljon valamit. A Fenti Tesó (is) én vagyok. Nekem van testem, és egy világom, amiben ezt a testet el kell helyezni, kezdve azzal, hogy megtanul járni, azon át, hogy megtanul beszélni, odáig, hogy megtanul gondolkodni, és szeretni, majd megtanulja mindezt maga mögött hagyni a végén. A Fenti Tesó mindig "otthon" van, az itteni részem csak "felhívhatja":
- Szevasz. Elakadtam itt egy kicsit. Biztos megbeszéltünk valamit előre, és most mehetnék jobbra, balra, vagy egyenesen, de kurvára nem tudom, melyik lenne a legjobb. Végül is mindegyik jó lesz valamire, valamiért, de mégis, ha lehet, kérlek adj valami támpontot, melyik passzolna leginkább ebbe az életembe/életünkbe.

Pár napja történt:
Kicsit kiakadtam egyik este a lassú kollágámra, aki miatt megint full gázzal kellett dolgoznom (mint az elején), holott már olyan jó volt megszokni egy kényelmesebb ritmust. Szóvá tettem, erre jött az Anikó-féle ejnye-bejnye meeting.
Ez kábé arra hasonlít, amikor kisgyerekként hárman összekaptunk valamin, és a szülők el voltak épp foglalva egyéb gondjaikkal, ezért csak azt tanácsolták, hogy béküljünk ki, vagy mindenki kap egy szobasarkot, ahová letérdepelhet egy fél órára, gondolkodni...
Persze megkapta Adriana is, de én sem maradhattam ki, mivel a No-English Gina, aki két hétig helyettesített, annyira bizonyítani akart, hogy az égvilágon mindent megcsinált, Anikónak semmit nem kellett segítenie. No, hiába a csibészes mosolyom és a pozitív hozzáállásom, erre nem tudok mit mondani, sajnos.
Mára meg jött is az ötlet: mi lenne, ha cserélnék Ginával, és mennék szobázni, ő meg a mosiba?
No, elsőre kissé "na-ne-már" voltam, de hamar vettem a lapot, és pozitívra váltottam (Anikó csak ezen a nyelven beszél) :

- Ja, ja, persze, már gondoltam rá én is, végül is télen Ausztriában szeretnék dolgozni, hátha kell a tapasztalat...Hmm, igen, az extra jatt is elkelne...Azért aludnék rá egyet, okés? Most úgyis elmész szabira, az jó, ha addig átgondolom és utána meglátjuk?
- Persze, köszi.
- Én köszi :)

No, és itt vége a mosodás melónak, bő két hét múlva, mert ahogy ismerem a főnökömet, ő már eleve eldöntötte, hogy ez így lesz, és vagyok olyan okos, hogy ne hugyozzak széllel szemben. Amit tehetek még, hogy kicsit kihegyezem a dolgot arra, milyen könnyű is velem megállapodni, mennyire rugalmas vagyok, és mosollyal az arcomon megyek az arénába. Ha így teszek, lehet kevesebbet csekkol és több apró hibát néz el, és akkor még tényleg jó is lesz.
Hát igen, máris arra gondolok, tényleg jó is lesz, hiszen a smúzolás megy az auszi nyuggerekkel, a rendszeretetemen meg úgyis van még mit fejleszteni, és persze ha tényleg lesz tapasztalatom, akkor Tirolban sem fognak meglepetések érni, és a hajó után egy síhotel maga lesz a paradicsom. És ez így kerek :D
Szóval itt van megint Fenti Tesó.
13 hónappal ezelőtt még pánikoltam, mert utolsó napjaimat dolgoztam le egy olyan (épp megszűnő) cégnél, ahol ugyan nagyjából kerestem annyit, hogy a jenői ház ne legyen veszélyben ,de hosszú távon ráment volna a normális emberi mivoltomra mindenképpen, meg azért annyit mégsem fizettek, hogy a ház állapotán sokat javíthattam volna. Röviden: be voltam szarva, de jött Fenti Tesó, mint Mikkamakka a Négyszögletűben, és mondta: "Fussunk!"
Így kerültem hajóra.
Persze közben valami más nagyon elkerülte a figyelmem, és ennek következtében a hajón is úgy alakult majdnem pont 10 hónapja, hogy újabb pánikroham jött rám, és majdnem hazamentem elbaszni az életemet, de akkor Fenti Tesó úgy rendezte, hogy legyen egy harmadik lehetőség, és akkor ugrottam fel egy másik hajóra, ahol legalább kibírtam november közepéig.
Aztán ugye jött egy sötét, hideg tél (lehet akkor is szólt volna hozzám, csak nem figyeltem), de valahogy mégis túléltem, félálomban, gond(olat)ok közt, de végül is egyben és készen arra, hogy megint elfogadjam a következő beavatkozást, ami egy szokatlanul korai szezonkezdés formájában jött.
Kicsit féltem elfogadni a mosodás melót egy olyan hajón, ahol tavaly is alig húztam két hónapig, de nem volt más, és próbáltam bízni, hinni. És persze egy hónap után még mindig paráztam, meddig bírom, és mikor fognak elküldeni, de csak sikerült megváltoztatni a hozzáállásom, megvetni a lábam, és már látom, hogy semmivel sem lett volna jobb, ha áttesznek a Rubyra (ott volt 1 nagyon szimpatikus Hausdama, de mire áttettek volna, ő is eltűnt onnan), vagy egy négycsillagos hajóra (amik néha nem tudják összekaparni azt az utasszámot, amihez még full személyzet kell, ezért állandó para, mikor küldenek haza, a jatt meg persze félházzal feleannyi...). Szóval jó itt.
Megint jobban tudta, mi kell nekem, nem igaz?
No, és akkor most jön ezzel: legyek szobafiú, és bár fizikailag csoda, hogy egyáltalán itt vagyok cirka fél év után, a szobákban meg még keményebb, mint a mosiban, de ha ez van, akkor az erő is meglesz hozzá, nem kérdés!
És most ami a lényeg az egészben:
Már nem kell hónapokat várnom, hogy azt mondhassam: "igen, végül is így lett jó", hanem már rögtön az elején hiszek benne (no jó, az igazság így hangzik: erősen próbálok hinni benne), hogy ez most a legjobb!
Ezt jó lesz alkalmazni az élet egyéb területein is.

*****

Megint elmegy egy szobalány, egy meg nem jön vissza szabiról, mert ugyanolyan derékpanaszai vannak, mint nekem, csak én még nem idén terveztem a táppénzt. Az eredeti tízbõl így már csak négyen maradunk, és a többi hat közül is volt akik már cserék cseréjének számítanak.
Amikor szezon elején panaszkodtunk, hogy sok a meló, a hoti még csak azt tudta hajtogatni: hosszú sorban állnak, akik a helyünkre jönnének. Most kint van a plakát a crew messben, hogy ha tudunk ismerõst, hívjuk, mert kell az ember.
Az ügynökségek olyanokat küldenek, mint Gina (román, 40 éves), akirõl tudták, hogy nem beszél angolul csak egy picit olaszul. Nyelvérzéke annyi, mint egy amõbának. Egy hónap után nem tud szemeteszsákot kérni, mert a "bag" szó már megy, de a "black" és a "garbage" még mindig újdonság. Az "I help you" nála azt jelenti, hogy "I need your help." Hogy a kabinokban mit csinál a vendégekkel, azt nem tudom, de ha valamit el akar magyarázni, akkor kábé úgy néz ki, mintha értelmi fogyatékos lenne...
Az új fodrászunk, Adriana (bolgár, 47) a nagy seggével alig fér el a polcok között, és igaz hogy érti az angolt, de 10 nap után még mindig megkérdezi, melyik programon mossuk a törölközõt, amikor a program így néz ki a display-en: "1 White Towels". A 30 méteres folyosó feléig ráverek 7 métert, amikor zsákokért megyünk, pedig én se vagyok egy Speedy Gonzales, de a napi doboz cigijébõl be tud szúrni 8-10-et munkaidõre is...
A legújabb hír, hogy a perui lusta macska helyére (akit átkért egy hoti egy másik hajóról, merthogy "old friend") egy bosnyák csaj jön, aki igaz hogy se angolul se németül nem tud, viszont a szlovákot érti, merthogy ott él civilben... Az ausztrálok meg tanuljanak meg akkor szlovákul, nem igaz?
Five stars my ass...

Huston, we have something...

Kisfilm Hustonból:

Végre! Egyik űrszondánk videoanyagot küldött.
A minőség kifogásolható, de valószinűleg fényévekre van innen. Vajon miféle bolygófelszín lehet ez? A háttérzaj egyértelműen az élet jeleire utal.
Wow! Egy földönkívüli a képben! Lassan mozog, valószinűleg békés a környezet. Érdeklődik valami iránt, látható ahogy kocsányon lógnak a szemei.
- Az a szeme lehet, Gus?
- I think so, Ron.
Wow, egy bálvány! A kultúra jele.
- Isn't it just marvellous, Gus?
- It is, Ron.
A lény áhitattal közelít a rózsaszínű bálvány felé. Láthatóan imádja. De hol is vagyunk, vajon? Reméljük kapunk egy átfogóbb képet. Oh my God, itt is van: egy hatalmas fa!
- Ez tisztára olyan, mint az Avatarban. Isn't it, Gus?
- It is, Ron.

Fél kézzel

Hiányzott a meleg

És nem volt fény sem

Sokáig elvoltam így is

Egy helyben toporogtam

És a képzeletemmel töltöttem be az űrt

Aztán elkezdtem fázni

És talán félni is

Kiáltottam valakiért

Jött hamar

Tapogatózott, gondoltam új neki a sötét

Azt mondja: "Dörzsöljük össze a tenyerünk, mindjárt megmelegszünk."

Vak volt szegény

Nem tehetett róla, hogy nem látta meg egyből:

Fél karom van csak

Én meg elküldtem a picsába, hogy ilyen tanácsokkal jön

Most meg egy kézzel simogatom a levegőt

A helyén még mindig melegebb...

Hát ez csak úgy jött, a zuhany alatt, ahogy a harmadik szememre folyattam a sugarat. Előtte olvastam a harmadik csakráról. Hogy az anyag és a mozgás energiát teremt. A harmadik csakra eleme a tűz, ami "felfelé tör, elpusztítja a formát, és az anyag nyers energiáját új minőségekké alakítja: hővé és fénnyé." /Anodea Judith: A csakrák bölcsessége/

Hát innen jött, hogy most "növesztem a másik kezem", hogy legyen mit összedörzsölni, ha melegedni akarok. Sokáig elvoltam a fenti csakráim túlműködtetésével, a képzeletemmel és az időszakos szófosásaimmal, anélkül hogy bármilyen alapot képeztem volna. Szó szerint a semmiben lógtam, és csak éreztem hogy tenni kéne ellene, de nem tudtam hogyan. És senki nem tudta olyan módon megmondani, hogy ne küldjem el a picsába, mert persze arra gondoltam, hogy ha már eddig a sötétben voltam, az a minimum, hogy egy ragyogó őrangyal jelenik meg, és egyből bevezet a paradicsomba, anélkül hogy nekem túl sok tennivalóm lenne...

Nem hibáztatom túl magam.

Az anyag hiányzott, és ha nem ilyen hasonlatokkal közelítem meg, hogy félkezűnek születtem, akkor azt mondanám kábé olyan helyzetben voltam (vagyok is még), mint akinek van elég tüzifája, de csak öt szál gyufája van. Fúj a szél is ráadásul, és nagyon óvatosnak kell lenni. Megvárjam, amíg szélcsend lesz? Megpróbálom az első szálat. Kialszik. No, már csak négy van, aztán meg már csak három, lehet...

Vannak, akiknél van egy nagy, családi kiszerelésű doboz. Egy ilyen "háttérrel" lehet sokkal lazábban, bizos kézzel pattintanak rá már az első szál gyufára is, és máris lángol a tűz. Sokszor nem is értik, mitől kell félni, nekik is ment elsőre. Mi a baj a többiekkel? Miért ilyen bátortalanok?

Itt a bartenderünk beismeri, neki nem esett nehezére, hogy otthagyja az egyetemet és elkezdjen hajón pincérkedni. Belevághatott volna bármibe, ha nem jön össze, a gazdag család visszafogadta volna úgy is, mint a tékozló fiút. Bejött neki. Felmászott a ranglétrán és bartender lett, és saját erőből (is) meggazdagodott 6-7 szezon alatt. De végig kisérte a biztos háttér tudata.

Nekem csak most nő a "második kezem", aztán majd ha meglesz, akkor elválik, hogy két kézzel is csak a semmit markolom, vagy lesz, akit ölbe kaphatok...

Szerintem lesz :)

Egy csak egy legény van talpon a vidéken

Nem csak a mellettem lévők, de már az is felmondott, aki a képet csinálta.

Ez mond valamit, nem?

Pedig aki fotózott, ő mondta nekem az elején, amikor felhoztam hogy itt nem fog menni az ágyneműmosás, hogy túl negatív vagyok, meg hogy szedjem össze magam, mert így el fognak kerülni a többiek.

No, igaz hogy az ágynemű megy valahogy (vérrel-verejtékkel), de ő volt az, akit egy-két hét után sokan kerülni kezdtek, mert olyan, mint egy sztahanovista kokainon, vagy mint a Duracell nyuszi és a Gyalogkakukk szerelemgyereke. (Fogyott öt kilót, és azzal az indokkal mondott fel, hogy a melót bírja, csak a stresszt nem...) Én ezzel szemben mindenkivel elvagyok, senki nem kerül, én viszont kerülöm a klikkesedést, és bár én is felmondanék ha tehetném, de csak azért mert rossz a munka-pénz arány, a stresszel elvagyok, kösz szépen.

Eddig kilencen léptek le vagy tanácsolták el őket, és ebből öt a Housekeepingről. mivel a szobalányoknak (estl. szobafiúknak) is segíteni kell a mosiban, ez engem elég szarul érint, mert minél nagyobb a fluktuáció, annál nagyobb a káosz, de most (nem most, igazából, ezt 25-én írtam) egy parkban fekszem Aschaffenburgban és be is fejezem, hogy jobban odafigyelhessek a napból és földből kinyerhatő energiákra.

Itt még egy kép, Föld Napjáról, amikor kerek fél órát tudtam ülni egy fa alatt.

Ma talán lesz 45-50 perc is, ha skippelem a vacsorát...

Deus Ex Machina

A válság betett Izlandnak, de Thor most odasózott a kalapáccsal a fél világnak.
A vulkanikus por sikeresen meggátolta, hogy az összes vendégünk be tudjon szállni Amszterdamban, így kis lélegzetvételhez juthatok.
Rámfér.
Reggel egyre több idő kell, hogy bemasszírozzam magam abba az állapotba, hogy egyáltalán le tudjak mászni az emeleti ágyról, aztán az első órában nagyon óvatosan mozgok, anélkül, hogy feltünően nagyfateros lennék, aztán a maradék 11 óra már elmegy valahogy, és persze közben ledöglök egy-két órára, egy kis mediterrán sziesztára...
A délelőtti hat órámban főleg vasalok. Néha olyan büdös, koszos cuccokat adnak le csak vasaltatni, hogy a felszálló gőztől majd elhányom magam, de még mindig jobb, mint ágyneműt mángorolni és zsákokat cipelni. A raktárban vasalok, a két szőke nyomatja a mosodában a duc-duc diszkózenét, arra tudnak pörögni. Ezért is jobb ilyenkor vasalni, mert 1-2 nyugisabb számmal a fejhallgatómban kicsit ki tudom zárni a külvilágot.
Este aztán mángorlás. A gépek ontják a hőt, a légkondi meg a fagyos levegőt. Olyan, mint októberben leülni a tábortűzhöz: a pofád ég, a hátad meg lefagy. Egy hete kissé megfáztam, és azóta sem megy ki belőlem.
Amúgy meg előre számolok, nem a centiket vágom, és már maga az, hogy egy ILYEN Scenic hajón kibírtam 9 hetet, már erőt ad. Tavaly a 9. hét körül már kész voltam a Scenic Rubyn, de akkor pánikoltam, most meg van célom.
Hát röviden ennyi, de még mindig remélem, hogy Fenti Tesó jobb módját is meg fogja találni, hogy segítsen, mint hogy vulkáni porfelhőt rajzol az égre...

Pl. elintézhetné végre, hogy egy jobb hajóra kerüljek.

WW III.

A 3. Világháború is olyan mint az előző kettő: a történelmi atlaszban lehet győzteseket és veszteseket megjelölni, és természetesen a győzteseket lehet jóknak nevezni, de a lövészárkokban mindkét oldalon csak vesztesek vannak.

A tábornokaink médiavállalatok, pénzintézetek, brandek többségi tulajdonosai. A politikusok csak századosok, hadnagyocskák. A választásokat gazdasági vonatkozású ígéretekkel nyerik meg, amiket azután nem tudnak teljesíteni, de felülről mindig megveregeti a vállukat egy láthatatlan kéz, és dob nekik némi koncot.

Minket meg előbb vagy utóbb besoroznak, kiképeznek és mehetünk lőni, ha tetszik, ha nem. Nagyon egyszerűen megy minden: akarj valamit, ami többe kerül, mint amit megengedhetsz magadnak. Megkapod és máris megkapod vele a behívód is.

Én pl. egy házat akartam, és meg is vettem, hála az Erste banknak, akik papíron kimutatott minimálbérre adtak 6.300.000 forintot 35 évre, egy 6.500.000 forintos ház vételéhez, amit mellesleg a megbízott szakértőjük csak 4.000.000 forint értékben számított be így egy családbéli ingatlan is terhelve lett.

Miért akartam ezt, amikor csak kb. 1,5 millám volt, és tudtam hogy abból is kb. egy kell ahhoz, hogy egyáltalán lakható legyen a ház? Gondoltam, a „házam a váram”, és 32-33 évesen már mind a szüleimnek, mind a nagyszüleimnek megvolt a sajátja (tehermentesen!), így nem egy elrugaszkodott ötletről van szó. A „minimálbérem” is havi 200 volt valójában, hála a ciprusi offshore osztalék-rendszernek, így gondoltam, a törlesztés sem fog annyira fájni, és azt is naivan elképzeltem, hogy az a kb. 1 milla elég lesz arra, hogy a lelakott kecó valójában nem is 6,5-et, hanem mindjárt 8-at érjen, elvégre az előző tulaj még 7,2-ért vette, az ingatlanárakról pedig a válság előtt mindenki azt gondolta, hogy maximum stagnálhatnak, de lefelé sosem mennek...

Rosszul gondoltam.

Az egy milla ráment (meg az összes létező szabadnapom), de jött a válság, és most per pillanat eladhatatlan lenne, ha menekülni kéne. (Mellesleg visszavonulni nem lehet ebben a háborúban. Az a jelenet jut eszembe az Ellenség a kapuknál c. filmből, amikor az orosz muzsikokat hajtják a német géppuskafészek felé, egy puska per két baka felszereltséggel, és aki visszafelé fut, azt maga az orosz tiszt lövi le.) Szóval a ház jobban néz ki, a fronton viszont állóháború van.

A 35 évből eltelt 17 hónap, mialatt a banknak befizettem cirka 850.000 forintot és a tőketartozásom még mindig kb. 6.250.000 forint!

A 17 hónap alatt munkaórában annyit dolgoztam, mint más kb. 20-22 hónap alatt, pedig 3,5 hónap munkanélküliség is volt közben: éberen őrzöm a lövészárkot.

Amikor dolgoztam, jól kerestem: figyelek rá, hogy legyen munícióm.

Oké, kicsit lesérültem, főleg lelkileg, ami fizikai tüneteket is mutat. A térdem szar, a bokám szar, a gerincem félrehord. De ettől függetlenül élek, lövök, a leveleimet meg nem érdemes cenzúrázni, úgy sem olvassa senki. Jó kis baka vagyok, a célnak megfelelek.

A rossz katonákat most kezdik tarkónlövöldözgetni. Az éj leple alatt persze, amikor a jó katonák alszanak. A rossz katonák nem csak házat akartak, hanem autót, plazmatévét, vagy 2 hetet Mexikóban. Mindezt hitelre. A töltényeket lyukas zsebeikbe tömték, a puskájuk csövét esőben sem fordították lefelé, mert látták az akciófilmekben, hogy ma már víz alatt is lehet lőni. Azt hitték, mindent meg lehet úszni.

No, hát ilyen kamu akcióhős én nem voltam soha. Kemény kápében fizettem mindenért, a házat kivéve. Old school. Nem is kellett sok, de ha meggondolom, miért lehetett az elődöknek huszonévesen háza hitel nélkül, nekem meg hitellel is alig, hát azért, mert a kurva háborús propagandának mindenki bedől egy kicsit, old school ide vagy oda. Emlékeztek a Gazdálkodj okosnan-ra? Kirakni a házat porszívóval, hűtőszekrénnyel, mosógéppel, konyhabútorral? Nagyfaternek még elég volt a rádió, és talán egy Lehel hűtőszekrény a házba. Szüleimnek sem kellett sokkal több az iduláshoz. Egy Videoton TV, Rakéta porszívó, Hajdú mosógép (ami aztán több, mint 25 évig szolgált minket), ilyesmik. Kb. 10-11 éves lehettem, amikor 60.000 forintért vettünk egy használt Lada 1200-est. A szüleim megengedték, hogy a 60 darab Bartókot átpörgessem a kezemben. Akkor még 1000 Forint volt a legnagyobb bankjegy, és a szüleim talán fiatalabbak voltak, mint én most.

Nekem már kellett számítógép, meg külön egy laptop, meg (mikor mi volt a módi) walkman, diskman, MP3 Player, meg fényképezőgép, meg kb. 5-6 mobiltelefon eddig, meg CD-ket is vettem eredetiben egy ideig, meg moziba is kell menni, meg azért néha csak úgy basszunk el pár ezret egy kocsmában, meg tegyünk fel 50 eurót az Arsenalra a Man.U. Ellen, vagy a ruletten valamire, vagy sorolhatnám. Ha összeadom ezeket, kijönne a 60 darab bankjegy a legnagyobb fajtából, és még nem is mondtam, hogy a kínai tőzsde alapú életbiztosítással is azt hittem, hogy csak nyerhetek, aztán azzal is mekkorát borultam.

Nagyfater még nem is hallott kínai tőzsdéről, anyámék meg maximum annyit kockáztattak, hogy Sharp zsebkalkulátort hoztak haza Bécsből, vagy gyógyszert vittek ki Nagyváradra, de csak kicsiben, persze, és alódi kereslet-kínálati alapon.

Nagyfater néha megivott 3-4 fröccsöt, és 20 filléres alapon ultizott.

Ezért volt pénze házat építeni, nekem meg ezért kellett a bankba menni.

Ezért van kitalálva az egész, hogy beszipkázzanak, és ha jó katona vagy, akkor gályázol látástól vakulásig, ha meg rossz, akkor elveszik mindened, amiről azt ígérték, azt hazudták, hogy megérdemled, és aztán tarkón lőnek.

Hát itt tartunk.

Én most ülök a lövészárkokban, levelet írok nektek, és megtartom a józan eszem. Gondolatban leveleket írok a Szerelmemnek, és vigyázok magamra, mert egyszer Rá akarok vigyázni. Csak egy baka vagyok, de nem baj, mert a háborúban nincsenek dicsőséges győztesek, és alávaló gonoszok, csak túlélők.

Én egy túlélő vagyok!

Nektek is csak azt üzenem: éljétek túl, és reménykedjünk egy szebb jövőben.

Béke.

Isó

Mostanában

Héttől gálya.

A körmeim elszoktak a forróságtól, és most megint olyanok, mint egy parton maradt kagyló: lassan kinyílnak és elválnak az ujjbegytől. Fáj, amikor a gombot nyomom az MP3 lejátszón, de lassan megszokom. A Sperti krém is előkerült, ami tavaly csak utascserés napokon kellett. (Tavaly utascserés napokon dolgoztam 14 órát, most minden nap 13-at.)

Ebéd: Ha összehasonlítjuk a Sárga Angyal által végzett kerékcserét a Forma1-es boxutcában láthatóval, kábé az én kajám is úgy viszonyul egy normális étkezéshez. Betankoltam 5 kis kocka gyümölcsös sütit, meg 1 kávét, hogy futhassak megint.

Elvileg 14-17-ig break, amit 14:40-kor kezdek. Zuhany:„The highlight of my Day”, de nem abban az értelemben, ahogy Kevin Spacey csinálta. Betolok 1 kis spagettit 1 deci vörösborral, és megpróbálok relaxálni, mert öttől éjfélig nyomnom kell megint.

Szabad levegőn az utóbbi héten kb. annyit voltam, amíg az amszterdami rakparton tűzoltó-gyakorlat keretében leporoltóztam egy lángoló fémdobozkát. Bravo!

A mosodában a fodrásszal együtt dolgozom, egy román mácsóval, aki ugyan segít, de nem a leglelkesebb, meg ugye gyakorlata sincs. Tulajdonképpen mindegy is, ahogy később rájövök, hogy ő csak eteti a mángorlót megállás nélkül, én meg intézem a többit.

A mángorló 5:30-tól kb. este 11-ig folyamatosan megy, pedig szerintem nem erre tervezték...

A masszőr csajt (aki a másik segítségem lenne) berakták nyolcadiknak a szobalányok mellé, pedig ő legalább tapasztalt mosodás. Egy szobafiúnak kell segítenie, aki nagyon lemaradt, ki is akar lépni, de marasztalják, mert a G&P egy barátságos cég, mindig akarnak adni egy második esélyt, ha ki szeretnék dolgoztatni a beled.

Ha logikát akarsz keresni, lehet is csomagolni.

A mosodát éjfélkor úgy kell bezárni, hogy a gépek ne legyenek áram alatt, de persze legyen már reggeli után készre szárított szalvéta az ebéd set-up-jához. Éjszakás mosodással is necces lenne, mert ugye itt nem akarják kiküldeni az ágyneműt sem, de nem akarnak ilyen ötleteket, köszönik szépen.

Hiába hangoztatták Internal Trainingen és Team Buildingen, hogy nem kell elsőre lestrapálni a népet, meg hogy nyitottnak kell lenni az ötletekre, ez csak a szokásos vállalati szarság. A valóság az, hogy most épp a folyosón áll hegyekben a lehordott ágynemű, holnap jön megint ennyi, és mivel a gépek folyamatosan mennek, belém kötni igazán nem lehet, de ki tudja. Én megmondtam előre, de a botoxos szájú, ex-fodrász főnököm szerint negatív a hozzáállásom. („Listen. Everybody's working hard, we know it, but you have to be positive. No stress! (a stresszt magyarul ejti, ahogy a little-t littlinek, viszont sugárzóan tud mosolyogni és látványosan bólogatni, ha előadáson ül...) I dont like stress. Lets give it a try and we will see...”)

No, most majd meglátjuk...

A magyar lányok, akikkel még az elején aztaltársaim voltak, mostanában külön vannak, mert egyikük (vagy mindkettő) szintén osztja a véleményt, hogy én túl negatív vagyok. Mert baj, hogy én ismerek egy rendszert, ahogy tavaly mentek a Scenic hajók, és az így-úgy, de működött, itt meg HACCP-rendszer van, meg stb. és állandóan csak a basztatást kapom, mit szabad, meg mit nem. „István! A trolin 3 zsák lehet. Meg kell szoknod. (PONT)"

Mindegy, a lényeg, hogy a csapat mint olyan, nem egy marasztaló faktor, és amúgy is olyan fáradt vagyok, hogy magyar szavakat is keresni kell néha, nemhogy ahhoz legyen nagy kedvem, hogy a többi kelet-európaival haverkodjak.

Beszéltem is a HM-el, aki csak biztatott, hogy be ne dobjam a törülközőt, legfeljebb meghosszabbítják a próbaidőt, és ha 3 hét múlva is úgy érzem, akkor még mindig elengednek 1 hét felmondással. (Fordítás: fosnak, hogy egyszerre sokan leszállnak, és nem akarnak ekkora botránnyal kezdeni.)

Persze hangsúlyoztam, hogy nem erre gondolok, meg nem csak a sok meló miatt sírok, hanem az általános hangulat rossz, stb. Andrej kollégám (az említett szobafiú) szintén volt nála, és szintén ugyanezt a beszédet kapta. Értékeljük a munkád. Minden kezdet nehéz. Máshol sem jobb. Blablabla...

No mindegy, marad a vigasz, hogy a világ nagy részében még mindig rosszabb, és örülhetek, hogy van munkám, azaz van munícióm a Harmadik Világháborúban, és addig lövök, amíg ki nem fogy a tár.

A Harmadik Világháborúról majd írok talán, ha lesz időm, de ki tudja mikor lesz olyan...

Február 23-27

Egyik kedvenc regényem, Frank McCourt-tól az Angela's Ashes (Angyal a lépcsőn). Nem tudom, milyen a magyar fordítás, de ha valaki tud angolul, már az első oldalba bele lehet szeretni. Kis párhuzamot lehet vonni egyik hazai kedvencemmel, az Indul a bakterházzal, gyermekkori emlékeket dolgoz fel, de utóbbiban a szegénység csak az alapozott vászon, amit humoros részletek fednek be, itt pedig a sokszor morbid humor kis foltokban fröcsköli be a komorra festett alapot.
Miért is írom most ezt?
No, mert hát néha elkezdem magam sajnáltatni talán, milyen volt eddig az életem, és milyen most, itt kint a hajón, milyen kevés lehetőségem van megteremteni, megszerezni az „életemhez szükséges dolgokat”, stb. És akkor elő lehet venni egy ilyen memoárt, és el lehet csodálkozni azon, milyen kurva jó is nekem ehhez képest!
Pl. az utóbbi 3-4 napban arra sincs idő, hogy legalább a kajánk felett beszélgessünk pár percet, pedig ez kb. annyira fontos, mint az alvás. (Sőt, össze is függ talán, mert az elején jókat aludtam, most meg nem.)
A meló káosz, egyszerre két hajón dolgozom, 3 napja náthásan, tegnap este rámjött a fosás, de az az igazi, buborékot-fingós fajta, megettem egy csomó keserű csokit, aludtam 4,5 órát és ma reggeli helyett azzal kezdtem, hogy a főnöknőm cuccait cipeltem át egyik hajóról a másikra. (Direkt 7:30-kor talált-e meg, nem tudom, de kinézem belőle.) Nem maga a reggeli hiányzik, hanem, hogy még ilyenkor sem ülhetek le a két szobalánnyal, akiket szeretek, és akik épp eléggé tudtak hiányozni, amikor 3 napig a másik hajón voltak.
Ebédig elmúlt a hasmenés, de már szédültem az éhségtől, viszont a főnök most időtakarékosságból ebéd alatt tartott a csajoknak meetinget, így megint ismeretlenekkel ettem, és csak piszkáltam az ételt.
Szóval nagy a bajom, mi?
Van munkám, friss ágyneműm, kétszeri meleg étkezés, meleg zuhany, stb, én meg azon duzzogok, hogy miért nem tudjuk tartani a kis asztaltársaságunk szentségét?
No ilyenkor jön jól, ha eszünkbe jut Frank McCourt gyermekkora, Haiti, vagy kinek mi tetszik...
Sok-sok apró részletet bekopizhatnék, de inkább egy hosszabbat választottam. Nem a konkrét szegénység jön ki ebből, inkább a szegénység mellékhatása. (A konkrét szegénységgel kapcsolatban rengeteg részlet van: pl. amikor elhullott széndarabokat szednek a 3-4 éves gyerekek, hogy a beteg öccsüknek valahogy egy kis tejben forralt hagymát tudjon készíteni az anyjuk, ami ugye általános gyógyír minden tüdőbajra, és még a fej hagymát sem tudják kifizetni a zöldségesnek, stb.)
Szóval saját fordításban, kábé:

Kilenc vagyok, és van egy cimborám, Mickey Spellacy, akinek rokonai egymás után hullanak el a tomboló tüdővésznek köszönhetően. Irigylem Mickeyt, mert valahányszor meghal egy családtagja, egy hétre felmentik az iskolából, és az édesanyja fekete, rombusz alakú foltot varr az ingujjára, hogy mindenki tudja, nagy gyászba borult, és így járja a környéket utcáról utcára, sorról sorra, és az emberek megsimogatják a fejét, és pénzt és édességeket kap, hogy enyhüljön a bánata.
De idén nyáron Mickey aggódik. Brenda húgát emészti a tüdőbaj, és még csak augusztus van. Ha szeptember előtt hal meg, Mickey nem fog felmentést kapni, hiszen nem kaphatsz egy hét felmentést az iskolából, amikor még nincs is iskolaidő. Odajön hozzám, meg Billy Campbellhez, és megkérdi, elmennénk-e vele a sarokra, a Szent József templomba, és imádkoznánk-e Brendáért, hogy kihúzza szeptemberig.
- Mi hasznunk belőle, Mickey, ha elmegyünk veled imádkozni?
- Hát, ha Brenda kitart, és megkapom a hetem, eljöhettek a virrasztásra, és kaphattok sonkát, meg sajtot, sütit és sherryt, limonádét meg minden. És hallgathatjátok a dalokat meg a sztorikat egész éjjel.
Ki tudna ennek ellenállni? A virrasztásnál nincs is jobb alkalom, hogy pompásan érezd magad. (...)
Valamelyik imánk meghallgatásra talál, mert Brenda életben marad, és csak az iskolakezdet után hal meg, a második napon. Részvétem, mondjuk Mickeynek, ő meg sugárzik az örömtől az egyhetes szabadsága okán, meg persze, hogy megkapja a fekete rombusz foltot, amivel bekasszírozza a pénzt meg az édességet.
Összefut a nyál a számban a gondolatra, milyen lakoma lesz majd a Brenda feletti virrasztáson. Billy kopog, és Mickey nagynénje áll az ajtóban.
- No?
- Jöttünk imádkozni Brendáért. Mickey mondta, hogy jöjjünk virrasztani.
- Mickey! - kiált.
- Mi az?
- Gyere csak! Te hívtad ezt a bagázst a virrasztásra?
- Nem.
- De Mickey, megígérted . . .
A néni az orrunkra csapja az ajtót. Azt sem tudjuk, mitévők legyünk, míg csak Billy Campbell azt nem mondja:
Visszamegyünk a Szent Józsefbe, és imádkozunk, hogy mostantól kezdve Mickey Spellacy családjában mindenki nyár közepén haljon meg, és életében soha többet ne kaphasson egy szabad napot sem a suliból.
Egyik imánk biztosan nyitott fülekre talált, mivel következő nyáron maga Mickey az, akit elvisz a tüdőbaj, így egy nap felmentést sem kap, és ha másból nem is, hát ebből aztán okulhat.

Az eredeti:

„I'm nine years old and I have a pal, Mickey Spellacy, whose relations are dropping one by one of the galloping consumption. I envy Mickey because every time someone dies in his family he gets a week off from school and his mother stitches a black diamond patch on his sleeve so that he can wander from lane to lane and street to street and people will know he has the grief and pat his head and give him money and sweets for his sorrow.
But this summer Mickey is worried. His sister, Brenda, is wasting away with the consumption and it's only August and if she dies before September he won't get his week off from school because you can't get a week off from school when there's no school. He comes to Billy Campbell and me to ask if we'll go around the corner to St. Joseph's Church and pray for Brenda to hang on till September.
What's in it for us, Mickey, if we go around the corner praying?
Well, if Brenda hangs on and I get me week off ye can come to the wake and have ham and cheese and cake and sherry and lemonade and everything and ye can listen to the songs and stories all night.
Who could say no to that? There's nothing like a wake for having a good time. (...)
One of our prayers must have been powerful because Brenda stays alive and doesn't die till the second day of school. We tell Mickey we're sorry for his troubles but he's delighted with his week off and he gets the black diamond patch which will bring the money and sweets.
My mouth is watering at the thought of the feast at Brenda's wake. Billy knocks on the door and there's Mickey's aunt. Well?
We came to say a prayer for Brenda and Mickey said we could come to the wake.
She yells, Mickey!
What?
Come here. Did you tell this gang they could come to your sister's wake?
No.
But, Mickey, you promised . . .
She slams the door in our faces. We don't know what to do till Billy Campbell says, We'll go back to St. Joseph's and pray that from now on everyone in Mickey Spellacy's family will die in the middle of the summer and he'll never get a day off from scholl for the rest of his life.
One of our prayers is surely powerful because next summer Mickey himself is carried off by the galloping consumption and he doesn't get a day off from school and that will surely teach him a lesson."

Ez így kerek

2010.02.15.

Day Zero: Utolsó percek a Cserhát utcai lakásban.
Megint batyuzás, kulcsleadás, és az érzés, hogy nem jövök vissza ide már.
De, ez így kerek: 3 hónapja utolsó munkanapom volt az Excellence-en, most utolsó szabad napomat töltöttem Budapesten. Kerek negyed év, úgy is mondhatnám: „rosszkedvünk tele”...
Az ipari kikötőt megtalálták a taxisok, a kapu előtt 2-3 percet mozgolódtunk nyolcan, és valahol egy nyugdíjas éjjeliőr, vagy egy német gyártmányú robotportás észrevett egy monitoron, és kegyeskedett távirányítással annyira kinyitni, hogy a bőröndöket is áttéphettük rajta. Aztán a friss hóban elcűgöltünk a hajónkig, és a recepción egy-egy névre szóló kulcs már ki is volt téve, hogy felébreszthessük a zsákbamacska-szobatársat. (Én egész jót húztam :)

A szívélyes üdvözlőlevél az asztalon. Mindent leírnak, kivéve bármilyen konkrétumot. Illetve utalnak rá, hogy mindenre fel kell készülni, és figyelni a napi infókat, mert sosem tudják majd megmondani, pontosan mit is fogunk csinálni. (Ez tényleg így van, ezek szerint legalább nem hazudnak nagyokat :)

Day1: Reggel 8-11-ig folyamatos rakodás (a hajón a folyamatos azt jelenti, hogy se cigi, se pisi), a havas, jeges fedélzeteken és lépcsőkön. És nem csak a saját hajónkra pakolunk, hanem még 3-4 másikra is, kisebb ezt-azt. Belecsaptunk a lecsóba rendesen. Az egymást érő, behavazott fedélzeteken láncban álló személyzetről jó lett volna egy fotó, de amikor bemondják a hangosba, hogy „loading”, akkor nincs idő olyasmire gondolni sem, hogy a gép elférne a zsebemben.
Nem egy korrekt dolog, hogy két kajaszünetet leszámítva 12 órát dolgoztatnak, amikor nincs utas, ergo nincs jatt. Remélem ez hamarosan változik, de egyelőre nem panaszkodom: az első sokk mindig olyan hatással van rám, hogy az összes fájós ízület és izom megembereli magát, és végzi a dolgát. (Biztos nem véletlen az sem, hogy a december elején kapott MR-vizsgálat időpontja február 16-ra szólt, így nem tudhattam most meg, az ugrócsontom mennyire számít mág egyáltalán élő szövetnek...) Ez az igásló effekt, amit most tovább kell fenntartani, mint tavaly.

Ha a mai napi melót csak 11 órásnak veszem is, akkor is az van, hogy felszorozva kb. két ember helyett dolgoztatnak, és az első három hétben az alapfizetés kb. 660 euró, amiből az összes kaució levonása után 210 marad, amiből az utazás levonása után kb. 100 lesz, és akkor a 80.000 Ft közvetítői díjat sehol nem említettem. Szóval, azok, akik azt gondolják, milyen egyszerűen lehet 1-2 millát félretenni egy hajós szezonban, gondolják csak meg, hogy dolgoztak-e valaha egy hónapig elég keményen, pusztán azért hogy a következő hónapban már kicsit félre is tudjanak tenni? (Még keményebb munkával, persze.)
Amúgy meg a lényeg: „Erős vagyok, és egészséges. Egészséges és vidám. Vidám és gondtalan. Gondtalan és boldog.” Régen ez a mantra kicsit hosszabb volt, de most ennyi elég, ezt kell pörgetni az agyamban, és persze a házi oltáromon is ott a sok kis "bálvány", amiknek mindig megadom a tiszteletet, mert a másik végen az emberek vannak, akik adták őket, és érzem, hogy gondolnak rám, és minden gondolatuknak hasznát veszem.

Később (Day 3): ma nem is rossz, délután kimentem 1 órára a Rajna partra, fák törzsére támaszkodva, nyugis zenével, arcommal a nap felé szívtam egy kis energiát. Kagylót szedtem, sétáltam, jól éreztem magam.



Day4: mivel a szobatársam a Front Office Manager, kaptam kódot a wifihez, így mindezt be is írhatom. Minden jó, főleg egyedül az ágyban, de amúgy sem panaszkodom :)

Egy szép fára felkúszó árnyékommal búcsúzom.
Üdv, Isó