Midlife Crisis?

Nem véletlen, hogy Starssbourgban az első könyv, amit megláttam a kirakatban, A Kis Herceg volt. Meg is vettem, el is olvastam gyorsan.
No, hát nem könnyű olvasmány. Nem nyelvi akadályok miatt, hanem mert olyan tömör, mint egy ima, és mindenkinek mást jelenthet általában is, vagy más gondolatokat ébreszt bizonyos életciklusokban. Most pl. csak szeretném, hogy én legyek a róka, akit megszelídített valaki, de gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a róka a kedvenc karaktere.
Ezért el is gondolkodtam, mi lehet vele?
Teljesen megszelídült, és túl közel ment az emberekhez, akik aztán lelőtték vagy fogságba ejtették. Kis szerencsével, ha ketrecben is tartották, néha arra jár egy aranyhajú kisfiú, és olyankor a róka a Kis Hercegre gondol, és keserédes könnyeket hullat.
Vagy csak félig szelídült meg, kiült a búzamező szélére, és csak nézte-nézte, ahogy ring az aranyló kalász, és megpróbált búzát enni csirkék helyett, belebetegedett (végül is nem erre van beállítva az emésztése) és elpusztult.
De talán elvadult újra, és volt olyan okos, hogy elkerülje az embereket, és megegye a csirkéket. A búzát persze már észrevette, és elnézegette néha, de azt mondogatja már: „Picsába, ha legközelebb egy barna kisherceg pottyan le az égből, akkor már a gesztenye láttán is sírni fogok?! Inkább menjünk, szedjünk fel valami falusi csirkét!”
Elsőre (most arra gondolok, ahogy a napokban elolvastam újra, és aztán egyes részeit újra meg újra) úgy tűnt, a róka a romantikus, melankolikus hős, aki pusztán a múlandó szeretet kedvéért szelíddé válik, közel engedi a Kis Herceget, mire az elhagyja, de a róka nem haragszik rá így sem, még jó tanácsot is ad búcsúajándékba. (Hozzá kell tenni, én mindig egy különösen hamis róka voltam, és sok simogató kézbe belemartam már.) Itt, ez a róka tiszta és önzetlen, ezért könnyű szeretni, és ezért akartam én a róka lenni.
De ő mégsem a romantikus hős, hanem a bölcs tanítómester, és előre tudta ő, hogy el fogják hagyni, mégis vállalta a fájdalmat, csak hogy megtanítsa a Kis Herceget szeretni. A megszelídítése csak ravaszdi rávezető-gyakorlat volt, hiszen teljesen szelíd volt már ő azelőtt is, és látta a szépet nem csak a búzában, hanem mindenben, ami körülvette. Még a vadászt sem bánta, hiszen tudta, hogy a vadászok csütörtökön táncolni mennek, és akkor kedvére flangálhat. A róka okos, és a MOST-ban él, a Kis Herceg pedig az emlékeiből él, és csak annyi kreditet adhatunk neki, hogy néha mond jókat magától is, és legalább tanulékony.
De alapjában véve mégsem tanulta meg a legfontosabb leckét (most így látom), és nem volt szép tőle az sem, amikor kifakadt az egyszerű rózsákra, csak mert rájött, hogy az ő rózsája (bár ugyanúgy néz ki) mégiscsak egyedi a világon. Visszamehetett volna a rókához is, aki már háromkor elkezdett örülni, ha négyre várta.
A rózsa szerette a Kis Herceget, de nem voltak jó pár. Máshogy látták a világot, máshogy beszéltek róla, ezért nem értették egymást igazán.
Miért nem maradt akkor a rókával?
Miért kellett meghalnia, hogy visszatérhessen a rózsájához?
Azt hiszem, én is elhagytam a rózsám is, és a rókám is, és csak ülök a sivatagban, és lehet erre jön majd egy kígyó, vagy leszáll egy pilóta. Az a szerencsém, hogy nem vagyok sem éhes, sem szomjas, se nem fázom, így semmitől sem kell félnem, csak attól, hogy végül is senki nem jön…
És sajnos, ha felnézek a csillagokra, tökmindegy nekem, hogy valahol van-e egy rózsa, vagy megette már rég egy oktondi bárány. A rózsák és a csillagok most számomra kevés jelentéssel bírnak.
De valahol van egy róka, aki eljátszotta a kedvemért, hogy megszelídíthetem, és akinek eszébe jutok a búzamezőkről, és ő is eszembe jut a sivatag közepén is, bármikor, ha behunyom a szemem. Akkor csak a szívemmel látok, és csak akkor látok igazán. És ezt is Tőle tanultam, persze…

naplódarabka

7.10.9.
…
Az EMK-ról sajna elsőre már mindig Birtalan fog eszembe jutni, de ettől függetlenül biztosan van benne valami, hogy a nyelv (sakál vagy zsiráf), illetve a szavak használata, meg tud határozni. Ha a szavak gondolatokból fakadnak, a gondolatok pedig valóságból (épp érzékelt vagy csak „teremtés alatt álló” valóságból, akkor biztosan így van. Rosszul gondolkodsz -> rossz szavakat használsz -> magad körül teremted a hibás valóságot…
Pl. első hetekben alig káromkodtam és sosem panaszkodtam. Mindent elfogadtam, illetve ha mégsem, akkor is csak abban erősített meg a hatás, mennyire ITT vagyok MOST.
Mostanra minden eltorzult, és már nem vagyok itt szinte SOHA!
Ezért a sors, ha jobban belegondolok, jobban nem is intézhette volna, mint hogy másik hajóra tegyen holnap. Hazamenni „nem ér”, maradni lehetetlen.
Ha a „Fenti Tesóval” megfogjuk egymás kezét, holnaptól megint újabb lendületet is lehet venni. A „Fenti Tesó”-t nemrég találtam ki a lelkemnek arra a részére, aki – az én hitvilágom szerint – „odaát” maradt, tehát nem szennyezte be a fizikai lét. Ő lenne az, aki minden komoly fordulópontban meg tudná súgni, merre menjek, de sajnos nálam gyatra a térerő, és nem hallom, vagy ha néha meg is hallottam, nem hallgattam rá, mert túl „földinek” szerettem magam képzelni…
Már nem így van. Nem igazán.
A Föld (a világunk) nem olyan, mint ahogy azt 20-25 éve érzékeltem vagy elképzeltem, és már nem köt ide sok minden. Pár ember (lélek), a kicsi fám (képzelt lélek), és a belémprogramozott élni akarás, ami egyenlő azzal, hogy a „leckét” be kell fejezni, lógni tilos!
De ez a lecke inkább olyan, mint egy rajzfeladat, nem egy kétismeretlenes egyenlet, amit egyféleképpen lehet levezetni. Emlékszem, matek-rajz szakon beadtam egyszer egy téli tájképet, amit a mester felismert, hogy látta már tavasziként is. Vagy fordítva, de lényeg, hogy csak át volt dolgozva kicsit. Hát így is végig lehet menni az életen, ha a Fenti Tesóra nem figyelek oda…
Elbliccelem a dolgokat, mondván, hogy nem tetszik a tematika, de nincs meg bennem a bátorság, hogy csak szimplán leszarjam az egészet és ismételjek.
Persze a tematika TÉNYLEG szar, mielőtt túlzott mea-culpázásba kezdenék. A világ sokkal érdekesebbnek, emberközelibbnek, mégis rejtélyesebbnek látszott a tízes éveim elején, amikor kb. váltottam onnan, hogy afrika-kutató (de legalábbis erdész) leszek, és mivel nagyjából mindenből jó voltam, talán valami univerzális művésszé szerettem volna kinőni magam…
Abban az időben még 11-12 éves fejjel is éveztem a homokozót, és élveztem, hogy az alig fiatalabb tesóknak sztorikat mesélhettem, és odafigyeltek. És kb. olyan játékokkal játszottunk az időnk nagy részében, amilyenekkel a szülők, nagyszülők is gyerekkorukban. Nem néztünk tévét, csak este, de akkor már úgy kivoltunk a napi futkosástól, hogy elaludtunk a „Klinika” vagy a „Derrick” alatt. Az Amazonas említésére még mindig pucér bennszülöttek és 8 méteres anakondák jutottak eszünkbe, nem láncfűrészek és égő erdők. (Persze voltak hátulütők, mint a keresztény neveltetésnek köszönhető értelmetlen félelmek, de összességében azért cserélnék.)
Szóval a tematika megváltozott, gyorsan és brutálisan, és kb. akkor, amikor én ellógtam 1-2 fontosabb fejtágításról, vagy csak nem figyeltem eléggé, és a gyermekkori nemtörődömséget alkoholgőz és cigarettafüst konzerválta jóval azon a ponton túl is, amikor még elfogadható kis kamaszos hóbortnak lehetett volna becézni.
Amikor még feladtam a tanári pályát ’97-ben, nem volt semmi gáz. Amikor a vendéglátásban sem láttam a jövőmet 2000 körül, még belefért. Amikor 2002-ben valahová KELLETT jelentkeznem, mert a trend azt mutatta, hogy diploma nélkül mégiscsak nehéz lesz, akkor már láttam, hogy eggyel le vagyok maradva és bele kéne húzni. Két évig ki is tartott a lendület, aztán megint elmosódtak a dolgok, és egyre közelebb a határidő, amikor már be sem tudom majd fejezni, mert a szakot közben kegyeskedtek teljesen felszámolni, és a kb. 600.000 forint ráfordítást hozzácsaphatom az elpiált, elrulettezett, egyéb módon elkúrt összegekhez, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy „sub prime” hitelesként vegyek házat és ami miatt most egy kurva hajón vagyok, és ki tudja, hol leszek jövőre?...

13.10.9.
„Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok
8-án majdnem feladtam. Még 9-én is necces volt, látva az új környezetet: lepattant hajó, 90% magyar (most erre nem térek ki, miért rossz az arány), harmadosztályú munkakörnyezet (mosoda vízcsap nélkül?! Ccc), stb…
De eltelt 5 nap, és lassan végleg belátom, hogy így most a legjobb, ez az a hely ahol lennem kell, ahol kihúzhatom a következő heteket. A Ruby-n nem bírtam volna tovább fizikailag, otthon nem bírnám lelkileg. Nem bírtam volna ki a szégyent, hogy feladtam.
Otthon jelenleg a helyzet kb. olyan, hogy az „Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok mindenképp negatívan csengenének mindenki szájából, akik nagyon hiányoznak, akiket szeretek, akik szeretnek. Nem vert seregként akarok hazatérni, és nem akarom rákenni a dolgok kimenetelét a körülményekre.
Az „Amióta itt vagy…” kétszer ütötte meg itt a fülem, és csak erősítette bennem azt a negatív érzést, hogy mindig mindenkinek jobb volt, mielőtt én porondra lépek. Persze sokak tetszését eleve nem nyerhettem el a búvalbaszott, leharcolt ábrázatommal, amivel feugrottam (szó szerint: a hajó nem állt meg Würzburgban, a zsilipen vettek fel, mint egy stoppost) a fedélzetre, és kieresztettem a negatív spóráimat, mint egy érett pöffeteg.
Mint egy vírus, ami ellen persze a viharvert vendéglátós arcok be vannak oltva, ezért én csak kapom tőlük a védelemre kirendelt gondolat-sejteket, és ezért nem is hibáztathatom őket. Persze azt is mondom: basszátok meg, elpusztítani nem fogtok, legfeljebb semlegesíteni. Betokozódok egy kis szövetdarabba és kihúzom szezonvégig. (Ettől pozitívabb egyelőre csak ritkán tudok lenni.)
Jelenleg az is haladás, hogy felismerem a „vírus-természetem”, és nem tagadom le.
Egyesek életében már sajnos örökre oltásnyomokat hagytam, csúnya hegeket. Amikor pozitívabb vírus vagyok, akkor elhitetem magammal: ez volt az én hálátlan feladatom, meg kellett ismerniük a veszélyt azoknak, akik szerettek, fel kellett őket készíteni hogy esetleg később az immunreakciójuk megfelelő legyen, ha még egy ilyen pestis kerül az útjukba, mint én.
Hogy erre mindenáron szükségük volt-e, hasznát veszik-e valaha, azt nehéz megmondani. Mint ahogy emberek életben maradtak az oltások feltalálása előtt is, nélkülem is meglettek volna, és most hegek nélkül élhetnének.
Ezeket most nem keserűen írom, majdhogynem érzelemmentesen, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnám magam. Osztályozok, rendszerezek, elhelyezem magam egy evolúciós folyamatábrán.
Most épp olyan szinten állok, mint egy fertőzött légy vagy szúnyog. Nem csak a hangom bosszantó, még a csípésem is irritációt, néha súlyosabb károkat is okozhat. De megvan a helyem az Univerzumban, mint ahogy a legyeknek és szúnyogoknak is (denevérek, asztalhoz! :) ) És persze ez csak egy egyszerűsített gondolatmenet (agyszülemény), és már léphetek is tovább (kissé pozitívabbra hangolva a puszta felismerésektől): talán inkább hernyó vagyok, aki egy korai állapotában ugyanannak a növénynek a leveleit rágja, amit később lepkeként be fog porozni. Igen, van nemesebb célom is még…
Akárhogy is, minden nagyon homályos, és a lényeg ma csak ennyi: itt kell megélnem, egy kellemetlen, egyes pillanatokban ellenségesnek tűnő környezetben. És ahogy itt pár perc alatt a feketét szürkére világosítottam, arra kell használnom az időmet, a következő heteket mindenképpen, hogy magamba forduljak, elgondolkodjak a lehetséges szerepeimen és azokon a módokon, hogy lehetek leginkább hasznos.
Nagyon remélem, hogy a végeredmény nem egy mikroorganizmushoz, nem is egy rovarhoz, hanem valami magasabbrendűhöz fog közelebb állni…

17.10.9.

Talán már egér vagyok egy labirintusban :)
Ha érzem a sajt szagát a kijáratnál, hamar kitalálok.
Most csak szimatolok, szimatolok…

nagy volt a pofám megint...

Hát, ha bárki is olvasta itt a hajókázós sztori elejét, annak most mondhatom, minden csoda három napig tart.
Cirka 70 nap meló után lelkileg és fizikailag sem vagyok közel ahhoz az állapothoz, ami az első három-négy hétben volt természetes. Akkor táncoltam, mint egy fénysugár, most sűrűn, maszatosan folyok, mint a bitumen.
És időközben azon is el kellene gondolkodnom, miért nem vagyok én még sehol sem, se a magánéletemben, se a munka terén?
Találok rá időt majd...