Pozsony

Minden napra van valami, néha több is (ma pl. laundry out (szennyes ágynemű kicipelése a rakpartra), safety drill (mi lenne, ha jéghegynek ütköznénk-színház) és garbage party, azaz szemetessákok kicipelése)), de amúgy píszofkék a meló, főleg most, hogy a csajok lázadása nem ért célba, és Donka nyeregben érzi magát.

Tibi persze másképp éli meg, mivel a csajok most több melót hagynak ránk, de én ezt nem bánom. Ha néha csak úgy kell tenni, mintha lenne dolgom, az rosszabb, mintha végig kell hajtani, és esetleg még az is belefér, hogy a csajoknak segítsek valamiben, így én lehetek mindenki szemében a dzsoli dzsóker. Nem mintha népszerűséghajhász lennék, de jobban szeretem, ha munkában nem szúrnak tarkón a lapos pillantások, cserébe pár csepp extra izzadságért. Donka fia, Iván, pont az ellentétem volt: nyíltan filmet nézett a laptopján mángorlás közben, miközben a meló nagyja Tibire és a csajokra maradt. Nem izgatta, hogy közutálatnak örvend az egész hajón. Tibi a kettőnk közt van: nem hatja meg, ha 1-2 emberrel le kell állna arról kiabálni, kinek mi lenne a feladata, mert szerinte épp így is eleget dolgozik. (Megjegyzem műszak elején lehet bármi, állhat a fején a mosi, ő akkor is 4-5 cigivel indít a fedélzeten, utána gyűri csak fel az ingujjat…)

Én lennék a világon a legjobb munkaerő?

Vagy csak túl sokat panaszkodtam már fiatalabb koromban, és további életemre kifogyott a készlet? Mint ahogy pl. egy időben kvázi hipochonder vol,tam, most meg az utóbbi 5 évben fogorvoson kívül nem mentem semmilyen vizsgálatra, ha csak nem volt kötelező. (Pl. most a hajózás miatt, ahol ki is derült, hogy makkegészséges vagyok, beleértve a gamma GT szintemet is, pedig azért mindig megittam a magamét.) Szóval kifogytam a tünetekből és panaszokból, ami meg fáj, vagy bosszant, azzal már tudom hogy egy életre együtt leszek.

Itt is megvannak a speciális sirámok, ha már a panaszoknál vagyunk. Otthon mindenki a pénzt hiányolja, itt meg a magánéletet. Persze ebbe most nem akarok két és fél hét után nagyon belelátni, de egy dolog eszembe jut: miféle magánéletem volt pl. most június közepe és a hajókázás között?

Beterveztem, hogy kisebb albiba költözök, le is szerveztem gyorsan, és máris örültem, hogy pl. közel a Pálvölgyi barlang, ahová reggeles műszakok (azaz délután 3 után) ki tudok menni kicsit lazítani, meg örültem, hogy Andika is 2 percre lakik, és pl. ha van kedvem átmehetek teniszt nézni, vagy vacsorázunk együtt, vagy mozizunk. A ritka szabadnapjaimon pedig mehetek Diósjenőre, és a kisebb albi miatt talán lesz is valami maradék a fizetésből, amit rá tudok költeni a házra, de valószínűbb, hogy amit lehet saját magamnak kell megoldanom.

Vagy egy másik példa: jógázni akartam, de mivel csak kedden este 7-kor volt, és a három műszakos melóm miatt az alkalmak fele eleve nem fért bele, meg a maradék másik felében is közbejöhetett valami, így nem nagyon merültem el a témában. Kereshettem volna olyan oktatót, aki nem hetente egyszer tart órát, de az meg nem fért volna a büdzsébe, még egy átlagon felül fizetett három műszakos munkával sem.

Ezen kívül, kivel könnyebben, kivel nehezebben, le tudtunk néha ülni a Bambiba, a Golyósba, az Avarba, vagy valahová és 2-3-4 fröccs mellett agyaskodni, vagy egyedül is meg tudok otthon inni egy ausztrál vöröset a gép előtt, és agyaskodhatok a világhálón.

No, ez lenne a szabadidő, amit most „feladtam”.

És rossz szokások nehezen múlnak, most is voltaképpen agyaskodok, a kis szabadidőmben, miközben a pozsonyi felhők, egy összekötő vasúti híd, földtúró gépek hangja, és román matrózok vesznek körül. Ez van, egyelőre. Ez, meg a munka. De mennyit is adtam fel, mennyiért? Jól jártam, asszem.

No, okoskodós fejezet vége, inkább leírom a napi rutint, mert sosem fogja megtudni így senki sem, mit is csinál egy Laundry Master >>>

Hatkor kelek, mert Roberto órája akkor jelez. (Amúgy elég lenne 6:30-kor is, a 7-es kezdéshez, kávéval, szarással, borotválkozással együtt is.)

Hétkor általános kis mosodatakarítás, aztán 8 körül már lehet indítani valamit, vagy addig is törölközőket hajtogatni, vagy vasalni, ha előző napról marad vendég cucc. 9 körül reggeli, aztán valamikor lejön az éttermi textil és akkor már beindul a valódi pörgés, ami kitart kettőig, és van hogy tovább is. (Utascserénél, Pesten és Amszterdamban, 14 órás folyamatos pörgés.) Gyakran pisilni sem kell kimenni, a vizet bőven kiizzadom.

Gumikesztyűt mellőzöm, zsákbamacska alapon szedem ki a nedves törölközőt, mert az időtényező fontosabb, mint a fertőzésveszély. 1-2 aggodalmasabb szobalány él a luxussal, de állítólag ők azok, akik egyből elkapják a körbejáró vírusokat, szóval le kell szarni. A kézmosás persze könyékig megy, és fogy a Nivea is, a körmömet meg heti három helyett egyszer is elég levágni, úgy kopik a munkában (nem viccelek, tényleg!) A szárított törölközőt egyből kiszedni szar, mert 80 fokon megy 40 percig, és a vasalóval is vigyázni kell, de persze nem olyan veszélyes a meló, mint pl. a krokodilidomároké…

Ma úgy néz ki (már amennyire a bolgár metakommunikációt megértem) kibaszták az egyik frissen toborzott szakácsféleséget. Asszem leesett a lépcsőről két napja, és emiatt nem tud dolgozni, de a sous-chef első nap mondta, hogy a gyerek nem találja a helyét. Állítólag sírni is látták, pedig 38 éves meglett ember. Szóval lehet valami abban, hogy nem való ez mindenkinek.

A mosogatók és a konyhai előkészítő mind indonéz. Ők se bírják, viszont nem is reklamálnak és valszeg feleannyit kapnak, mint mi. Azért angolul tudókat is találhatnának…

A hajó hátuljába kimehetünk, és a sundeck végébe is, de a sundeck általában le van zárva, mert olyan alacsony hidak alatt megyünk át, hogy be kell húzni a kapitányi hidat is. Amúgy a lépcső legtetején jó, mert odáig nem megy föl a csatornaszag, ami amúgy gyakran az elsőn is érezhető. A pöce-tartályok gondolom nem tökéletesen záródnak, a rossz rating, ami miatt havi 300 euróval kevesebbet keresünk, pl. lehetséges emiatt van, nem pedig a rossz ételek, vagy az udvariatlan személyzet miatt…

Vagy amiatt, hogy Achim kapitány nem tudja betenni a hajót 15 ütközés nélkül a zsilipekbe. Ezt ma reggel tudtam meg, mert eddig szabin volt, és a Ludo nevű hidrogénezett kiscsávó egy koccanás nélkül lehozott mindenhol. Nem lenne meglepő, ha Achim vaskos borítékokat tenne félre a Hammerite-tól, mivel a hajó oldalán olyan karcolások vannak, mintha maga Wolverine találkozott volna velünk, egy rosszabb pillanatban. (Ja, és a patkány képes visszaküldeni az ingét, ha nincs tökéletesre vasalva, de ehhez még nem volt szerencsém.)

A hivatalos ebéd 1 körül, ami korai a késői reggelihez, de úgyis fél hatkor van a vacsora. Ebédre általában eszem 1-2 muffint egy kávéval és azzal bőven elvagyok. A reggeli a szociális tér, laza 20 perc van rá, és mindenki ott van, mintha szentmise lenne, vagy halpiac. Pletykák, viccek, jól megrágott jó falatok. Még az éjjelesek is fennmaradnak, a reggeli kedvéért.

Reggeli műszaktól vacsoráig van 3,5 órám. Akár ki is mehetek, ha épp áll a hajó. Eddig legtöbbször az ágyamban olvastam, amibe rendszerint belealudtam 20-30 percre, de az utóbbi héten már nem volt ilyen. Az esti shift 6-9-ig gyorsan eltelik, Tibit felkísérem a 20 perces cigiszünetére, aztán megeszem, amit vacsoráról lehoztam, és ágy, vagy esetleg kicsit ki a fedélzetre.

Mert kezdek szocializálódni. Pl. söröztem 2-szer a séfekkel (képesek Kőbányait venni Pesten kartonszámra, mert sokallják a 89 centet egy német szupermarketben!), meg ilyesmi. Bulik, a szó bármilyen értelmében, nincsenek, ez a hajó fekete zászlóval fut. Aki lehúzott már pár évet a műfajban, azt mondja, ez a legszarabb, ahol volt, de ennek örülök, mert akkor ennél már csak jobb lehet, ha még ezt folytatom 2-3 évig.

Pozsonyból tudósított: Iso-Masa

PS: Amúgy meg, most két-három hibát is számolok magamban. 3 kicsi „warning”:

1) nagyképűség: a bolgár szakács „lesajnálása” a magam javára

2) elbizakodottság: lazább munkatempó, mert „még így is jobban csinálom, mint bárki 3 hét után”

3) régi-régi rossz program: a budapesti „otthonvagyok-feeling” után ma is lecsúszott egy üveg bor…(no comment)

Az alázat nem kenyerem, de azért nem árt óvatosan mozogni. Ahogy hallom, az alázatosság hiánya kiüt fizikailag is, és képes szó szerint térdre kényszeríteni, ami itt kellemetlen lehet. Szóval vigyázok, okés? (Borral is, bár jó a GGT-m, )

otthoniaknak

Aki szívélyes fogadtatásra vár, ne menjen vendéglátóipari egységbe dolgozni, ezt én már tudhattam volna. Ennek megfelelően az első nap eléggé lefelé görbült a bili füle, de már okés, legalábbis: megérte nekiugrani.

Fizikai panasz nincs, kivéve egy lassan lehorzsolódó kézbőrt, amit a hideg, nedves és forró, száraz textil váltakozó kezelése eredményez. Gerinc, és egyéb csont és ízületi bántalmak: negatív. Légkondi okozta panaszok: negatív (hihetetlen szerencse, hogy szobatársam (egy középkorú olasz csóka) szintén nem bírja, és még nem is horkol csak néha kicsit.)

Lelki gyűrődések: semmi.

Ez vagyok én. Ha kell, hirtelen megszűnik minden nyűgöm-bajom, halántékomra két oldalról felragasztom a szemellenzőt, és csak megyek, amerre látok, akár állva is alszom, nem nyerítek, és alapjában véve a munka-alvás-evés teljesen le tud kötni jó időre. Persze vége lesz, mint ahogy Dublinban is vége szakadt, merthogy az ember nem igásló, de ezt most meg kell próbálni majd kitolni az időben, mert itt így könnyebb.

Már az is kicsit kizökkent, hogy pl. leültem írni az 1-2 szabad órámban, és ehhez összeraktam a laptopom. Ez már megtöri a szentháromságot, gondolkodom, érzések jutnak eszembe. De nem vészes, kábé leírom, mi a helyzet, megyek vacsorázni, délutános műszak, kis olvasás, alvás és indul a nap reggel 6-kor.

Nem baj, hogy nincs net, az egyből bezavarna, illetve nem tudtam volna már a második napon ráfeküdni a futószalagra (merthogy az első délután kivételével máris egyedül találtam magam az én kis mosodámban, és egyelőre annyira kell figyelni minden apróságra, hogy jobbára értelmes gondolataim sem szoktak felmerülni a nap 11-13 órájában.

De nem baj, hiszen az értelmes gondolataim gyakran vezettek elkeseredéshez és dühhöz, vagy csak tompa pesszimizmushoz, most viszont jámbor és mosolygós vagyok, és ahogy a Mátrixban is elhangzott: „a tudatlanság áldásos”. Olyan jámbor lettem, hogy talán napi 1-2 káromkodás röppen el maximum, ami pl. utóbbi munkahelyemen átlagban 10db/óra is megvolt, néha egér- vagy asztalcsapkodással kísérve. Amúgy nincs sok mondanivalóm, hacsak az észrevételeimet nem vehetjük annak

Mint pl. hogy Donka, a főnököm jó zsaru-rossz zsarut játszik egyedül, és egyelőre nekem a jót játssza, mert ebben a szezonban egy csávó már lelépett miatta, aztán meg hozta a fiát, akit kirúgtak, szóval rossz fényt vetne rá, ha én sem válnék be. De ez azt jelenti, hogy miközben „kímélni próbál” és „védeni a szobalányoktól”, könnyen a szobalányok ellenérzéseit is a nyakamba akaszthatja, ami tipikus nyújtott lábbal hátulról becsúszás. (A célja az, hogy látványosan ne legyek jobb a fiacskájánál.) Ha nem ő lenne kb. a tizenötödik felettesem, és nem ismerném az összes mocskos praktikáikat fejből, akkor ez is jobban aggasztana, de már nem az ifi keretben vagyok.

Szóval igyekszem mindenben segíteni a szobalányoknak, még ha Donka ezt tiltja is, és neki magának igyekszem nem mondani soha olyat, „yes, but…” hanem csak, mint a munkakereső lengyel Dublinban: „yesokay” és igyekszem elővenni a legkölykösebb mosolyomat, ami már sok suta mozdulatomat és kifacsart logikámat képes volt elfedni rengetek munkahelyi szituációban.

És erről eszembe jut, mit is keresek itt 33 éves fejjel, egy mosodában, ahol az idő nagy részében a mángorlógépet etetem? Ha kíméletlenül őszinte lennék magamhoz, akkor azt mondom, sosem volt meg bennem a kellő lelkesedés, és eltökéltség valami iránt, hogy felelősségteljes munkát végezzek. (Vagy az életben felelősséget vállaljak…) Bár lehet felelősségteljes munkát végezni mindenfajta elszántság és lelkesedés nélkül is, de mivel az igazságérzetemnek egy külön dúcpár fejlődött ki a koponyámban (ki lehet tapintani, tényleg!), ez nekem túl nagy fájdalmakat okozna.

Nem kerestem soha nagy erőbedobással a szokásos munkákat, amit diploma nélkül lehet keresni (hogy miért nincs még diplomám, az meg egy másik történet.) Szóval nem kerestem klasszikus irodai munkákat, mert olyannak látom, mint a sűrű ingoványt: minél jobban taposol, annál sárosabb leszel, és annál kisebb rá az esély, hogy kikecmeregj belőle.

Egy cégnél taposni kell a bennmaradásért is, de persze azért is, hogy esetleg feljebb mászhass és jobb taskokat kapj, vagy magasabb fizetést, ezért nehéz feladni és az évek múltával nehezebb lesz. Abbahagyni a kiégett házak takarítását, a viharban-szélben bringázást, vagy akár most ezt a mosodázást: piece of cake.És még KERESEK is közben, amit jelenleg Magyarországon aligha tehetnék meg. Az, hogy pénzt teszek félre, időt jelent, az idő pedig mindig lehetőségeket tartogathat.

A diplomám nem tűnik valami jó lehetőségnek adott pillanatban, de ez tényleg egy másik sztori.

Szeretem a kétkezi munkát is, és még azon belül is az egyszerűbbeket, mert a pepecselés, filózgatás és az egyéb szakembert igényelő jellemzők nem nagyon mennek, a derékszög és a vízszint nem barátaim. Ami megy: belevágni és darálni, pont. Ez lehet, nagyon éretlen hozzáállás, és lehet negyven évesen már akkor is égő lesz egy ilyen posztadoleszcens periódusban találni magam, ha még mindig csak 33-nak fogok kinézni, de lehet hogy akkor már egész más lesz minden és épp most zárom le az ilyen filózgatásokat.

Amit mondani szeretnék, hogy mivel körülöttünk mindent szándékosan túlbonyolítottak, nem csoda, hogy az egyszerűséget keresem. Amikor a seggfej főnök miatt beszart a cég, és pár hete munka nélkül találtam magam, hát nagyon csontig hatott a tudat, hogy a bank akár 3-4 hónap múlva el is árverezheti a jenői házat, mert én is csak 1 „sub prime” hitelesnek bizonyultam. Levegőért kapkodtam. Jelentkeztem 1 melóra, ami pont olyan volt, mint amit Dublinban a McConnell’s-nél csináltam: valahogy irodai lótifutinak lehetne nevezni, most nem tudom ők milyen cirkalmas nevet adtak neki. Gondoltam talán sanszom van, merthogy ezt én már külföldön is csináltam. Amúgy ezt a fajta munkát szintén kábé mindenkinek be lehetne tanítani, aki tud angolul, így semmivel sem előkelőbb a mosodai munkánál, és ide sorolom az összes kurva ügyfélszolgálatos, helpdeszkes melót is.

A lényeg a mód, ahogy oda be kellett nyújtani a jelentkezést, összehasonlítva ezzel.

Töltsek ki egy online űrlapot, olyan kérdésekkel, mint pl. milyen nehéz szituációba keveredtem, és hogyan oldottam meg, meg egyéb faszságok. Csatoljak egy cv-t, aztán ha majd nekik ez tetszik, behívnak az assessment centerükbe egy csoportos interjúra, ahol persze nem a fogamat fogják nézni, és nem is azt, hogy a faszomon van-e fityma vagy sem, mert a nyílt előítéletek elavultak. Nem bazmeg, azt fogják nézni hogyan reagálok csoporthelyzetekre, mennyire vagyok asszertív vagy mennyire vagyok „team player”. Ez az új rabszolgapiac, az új lóvásár. Egy kibaszott irodai lótifutimelóért három körben kell jó időt futni, és talán a harmadikban a leendő supervisor is beszél veled, meg két másik döntőssel és aztán felveszi azt amelyik épp szimpatikusabb.

Minden emberségünket elveszítjük lassan, ezért is tetszik az a nemes egyszerűség, ahogy itt elintézték a dolgokat: jó voltam az interjún (amire mellesleg még időpontot sem kellett kérni, csak úgy fogadtak és beszéltek velem), és mivel jó voltam, kiküldték a cv-t az alkalmazónak, gondolom 2-3 másikkal együtt + talán egy széljegyzettel, ami engem favorizált. Aztán amikor kiválasztottak, akkor egy hét múlva már Amszterdamban voltam, munkára jelentkeztem, és egy órán belül már dolgoztam is. Nem kaptam balesetvédelmi oktatást (ami a legtöbb irodában évente kötelező, hogy nehogy pereljen valaki, ha elcsúszik egy kurva felmosott padlón), sőt, azt sem tudtam meg a harmadik napig, kábé hogy nézne ki egy evakuálás, pedig talán egy hajó veszélyesebb, mint egy iroda. A mai ISO-szabványozott világban egy ilyen munkaszerződés egy tenyérbeköpéses kézrázással egyenértékű, egy ilyen munkahelyi környezet pedig egy 19. századi szénbányával vetekszik.

De én így szeretem, és kívánom, hogy kezdjünk el az egyszerűség felé haladni.

Akkor talán majd máshoz is lesz kedvem, egyelőre maradnék itt a mosodában.